Az időjárás megváltozása és az aszály eljövetele

A XIX. század első felét (az 1850−1860-as évekig) igen jelentős lehűlés jellemezte. E periódust a kis jégkorszak visszatérésének tekinthetjük.

A hűvös, csapadékos éghajlat az 1812−1817 közötti években dominált. A lehűlés következményeként az 1810−1820-as évektől kezdve előrenyomuló gleccserek 1855−1860-ra majdnem elérték a XVI−XVII. század fordulóján épített végmorénáikat.

Hazánkban az éghajlati változások legfontosabb jegye a kis jégkorszak időszakában a „természetes évszakok” időtartamának és időhatárainak módosulása volt.

A kemény tél december−január fordulóján kezdődött, és március végéig elhúzódott, míg az áprilisban beköszöntő tavasz júniusig tartott, a rövid nyár júliusra és augusztusra korlátozódott, és az évet a hosszúra nyúlt, hűvös és csapadékos ősz zárta le.

A század első felében visszatérő kis jégkorszaknak az 1855-től kezdődő, és az 1860-as években tetőző meleg, száraz nyarak vetettek véget, ezzel elkezdődött a jelenkori felmelegedés korszaka. A tartós, folyamatos meleg időjárás azonban csak a század második felének vált általános jellemzőjévé.

Az említett általános éghajlati jellemzőktől függetlenül, hazánkban a XIX. század első felében (1863−1864-ig) több negatív és pozitív irányú időjárási kilengés okozott természeti csapást.

Ezek többnyire az ország egy-egy területére, ritkábban az egész országra terjedtek ki, és rövid lefolyásúak voltak — időtartamuk néhány hónaptól maximum néhány évig változott. A bő esőzések csapadéktöbblettel jártak, a csapadék hiánya pedig tartós szárazságot, aszályt idézett elő.

Az említett adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a század elejét általánosan jellemző csapadékos időjárás mellett gyakoriak voltak az aszályos évek. 

https://epa.oszk.hu/03300/03304/00058/pdf/EPA03304_fons_2012_02_161-199.pdf