ETCW szezonális tendenciái

A huszadik század eleji felmelegedés (ETCW) szezonális tendenciái egy százéves közép-európai műszeres hőmérsékleti felvételben

Az időjárási és éghajlati mintáknak az ember által előidézett globális éghajlatváltozás következtében bekövetkező változásai közvetlen és közvetett hatással vannak az emberi életre és a társadalmi-gazdasági rendszerekre.  A 20. század utolsó két évtizede és a 21. század első két évtizede egymás után melegebb volt, mint bármelyik 1850-et megelőző évtized. Mi több, a globális felszíni hőmérséklet 2001 és 2020 között 1,1 °C-kal magasabb volt, mint 1850-1900 között (IPCC, 2021). Ez a hőmérséklet-emelkedés a múlt század elejére vezethető vissza, és két különböző időszakban, az 1920-as évek közepétől az 1940-es évek közepéig, illetve 1978-tól napjainkig tart. A gyorsuló felmelegedés e két időszaka között azonban az 1940-es évektől az 1970-es évekig stagnálás, 2000-től körülbelül 2013-ig pedig egy kevésbé meredek tendencia volt megfigyelhető.

E felmelegedési időszakok közül a 20. század első évtizedei voltak a legjelentősebbek, amelyeket "huszadik század eleji felmelegedésnek" (ETCW) neveztek el.  Megállapították, hogy más tényezők mellett a természetes változékonyság is nagyban hozzájárult az ETCW-hez, különösen az 1920-as és 1930-as évek regionális anomáliáihoz. Ennek ellenére az ETCW egy erőteljes globális felszíni felmelegedési fázist jelent, amely, tegyük hozzá, a magasabb szélességi körökre koncentrálódott.  Az újraterületi skálán a 20. század elején megfigyelt felmelegedés az északi félteke magasabb szélességi fokain mutat észrevehető maximumot. A regionális hőmérsékleti jellemzők vizsgálata az ETCW során sokkal tanulságosabb, mint a globális átlagot vizsgálni. 

Az ETCW az Északi-sarkvidéken és télen volt a legnyilvánvalóbb, az Északi-sarkvidék felszíni hőmérséklete több mint kétszer olyan gyorsan melegedett, mint a globális hőmérséklet. A 20. század eleji sarkvidéki felmelegedés szempontjából fontosak a légköri keringési ingadozások.  Az ETCW regionális megnyilvánulásainak jelentős része az Északi-sarkvidéken kívül is megjelent, többek között az USA-ban, Nyugat-Európában, valamint az Atlanti-óceán északi és déli részén.  Az ETCW végét Közép-Európában nyári hőhullámok, aszályok és hideg telek jellemezték. Az ETCW-t valószínűleg az Atlanti-óceán északi részén és a Csendes-óceán északi részén tapasztalható hosszú távú természetes éghajlati változások és a természetes sugárzási kényszer, valamint az üvegházhatású gázok növekvő légköri koncentrációja együttes hatása okozta. A Bayes-féle változáspont-felderítési módszer alkalmazásával a grönlandi jégmagok adataiban a 20. század elején (1933-as középpontban) egy változáspont figyelhető meg.

https://uni-bge.hu/hu/tudomanyoselet/hirek/seasonal-trends-in-early-twen...