Hazánk éghajlata megváltozása (1935)

Néhány megjegyzés hazánk éghajlata megváltozásának kérdéséhez (1935)

Napjainkban a közvéleménybe belekerült a jelszó, hogy Alföldünk éghajlata az utolsó évtizedekben megváltozott, hogy szárazabb lett és a sivatagi jelleg felé közeledik. Nem lehet tagadni, hogy ez a hiedelem sok hívőre talált, széles rétegben elterjedt és kivált gazdakörökben sok aggodalmat okozott. Táplálkozott pedig ez a hiedelem abból a sajnálatos meteorológiai eseményből, hogy az utolsó két esztendőben hazánk szokatlan szárazságnak volt színhelye.

A napilapok állandóan felszínen tartották ezt a kérdést és mi tűrés-tagadás többnyire azzal a célzatossággal, hogy a kiszáradásért a Tisza-szabályozást és a mocsarak lecsapódását tegyék felelőssé. A vészharangokat megkongatták és a nagyközönség túlnyomó része — megengedem — jóhiszeműen az aggoskodók és vádaskodók mellé állott.

Lehetséges-e, hogy az árterületek lecsapolása az ország éghajlatát megváltoztatta, illetőleg a szárazság felé vitte volna?

Akik a mocsaras területek mesterséges eltüntetésével okolják a most gyakran előforduló szárazságot, nyilván arra alapítják nézetüket, hogy a talajon levő víz párolog és így a felette levő levegő páratartalma növekszik, tehát azon a területen dúsabb lesz az eső. Elhangzott olyan állítás is, ha a vadvizeket meghagyták volna, 200 mm-rel több volna az évi csapadék az Alföldön. Ez az állítás valószínűleg azon a primitív okoskodáson alapult, hogy a vízpára a vizes felszín fölött a magasban megmarad, majd mint eső lehull származási helyére és a circulus vitiosus elve szerint önmagát szaporítja.

...manapság a légköri lecsapódások keletkezését a levegőnek felszállásával kapcsolatos dinamikus lehűlésére vezetik vissza. Vagyis a levegő emelkedés közben kisebb nyomás alá kerülve, kitágul és a tágulási munkát saját belső energiájából fedezi, mint mondják: adiabatikusan lehűl a harmatpont alá és azzal megindul a kondenzációs folyamat. A felszállásra késztetheti a levegőt egy domborzati akadály (hegy), mely felé az áramlás tart, vagy esetleg egy hideg légtömeg, mely fölé meleg levegő áramlik (felsiklás), de úgy is lehet, hogy előnyomuló hideg légtömeg az előtte levő meleg levegőt a magasba emeli (hideg betörés), végül midőn függélyes labilis egyensúly következtében (alul nagyon meleg, fölül nagyon hideg) a levegő aluról fölfelé tör gyorsuló mozgással (zivatar).

Hogy valamire való eső létesüljön, arra szükséges, hogy egymást követve, újabb és újabb levegő vegyen részt a mozgásban és érje el a kondenzáció szintjét. Mindebből látható, hogy a vizes felszín párolgásának az eső előidézésében vajmi alárendelt szerepe van. Fényes bizonyíték erre, hogy még a nagy óceánokon — ahol pedig bőségben van pára, — bizonyos meteorológiai viszonyok között hosszantartó szárazság tapasztalható. Példa rá a szubtrópusi öv nyári esőszegénysége, ahol az általános légcirkulációból folyólag dinamikus eredetű barométeres maximum fejlődik, melyben a levegő a felsőbb régiókból leereszkedik, hogy aztán lent az egyenlítő felé visszatérjen. Ellentétben az emelkedő levegő viselkedésével, a leszálló levegő eloszlatja a felhőket, mert fölmelegszik és relatív nedvessége csökken. Szicília, Málta szigeteket párolgó tenger veszi körül, mégis nyáron esőhiányban szenvednek.

De nem is kell, hogy olyan messzire menjünk, itt a Balaton .. . semmi nyoma annak, hogy a tó párolgása a csapadékot szaporítaná. A közelmúltban, midőn a Dunántúl is sínylette a szárazságot, a Balaton egészen hatástalannak bizonyult, így 1934 tavaszán és 1935 nyarán a Balaton környéke is beleesett a szárazsági zónába, midőn az esőhiány ott 55—65% körül mozgott.

Áttérünk most a klímaváltozás kérdésére.

Található-e egyáltalán komoly alap arra a föltevésre, hogy éghajlatunk az utolsó években tényleg megváltozott, illetőleg szárazabb lett?

Még a legrégibb rendszeres meteorológiai följegyzések sem adnak támpontot arra, hogy valamely éghajlati változás egy-két évszázad óta állandóan egyirányban haladna. Annak a kiderítésére, vajon mutatkozik-e a hőmérséklet menetében az utolsó évszázadban valamelyes határozott irányzat (tendencia), célszerűnek látszott, nem az egyes időszakok (5, 10, 20 éves) középértékeit egymás után egyszerűen sorba állítani, hanem az átkaroló középszámítást alkalmazni.

...Az eredmény az, hogy a görbék 1845-től kezdve 1869-ig emelkedő irányzatot tanusítanak, azontúl az első görbe 1893-ig, a második görbe 1896-ig lefelé tartó irányzatot, utána pedig mindkettő — kisebb zavarokat nem tekintve — folytonos emelkedést 1934-ig.

Olyan a látszat, hogy azzal a melegedés tetőpontját elérte és ha a múlt század szolgáltatta tapasztalatokra támaszkodunk, azt kell hinnünk, hogy jelenleg a hőmérséklet szekuláris menetében fordulópontra jutottunk és hűvösödésnek nézünk elébe.

Áttérve a másik legfontosabb elemre, a csapadékra és arra nézve megvizsgálva néhány hazai megfigyelési sort, egyiknél sem vesszük észre, hogy az utolsó 80 évben a csapadék vagy folytonosan növekedne, vagy folytonosan csökkenne.