Változások az utóbbi két évszázadban
Az elmúlt évezred éghajlatingadozásaira vonatkozó kutatások eredményei szerint a IX-XIII. század közötti időszakot az eljegesedés utáni klímaoptimumot közelítő kedvező viszonyok jellemezték. Akkor az évi középhőmérséklet az észak-atlanti térségben helyenként 2-4 °C-kal, Európában több mint 1 C-kal lehetett magasabb a XX. századi értéknél. A XIII. században a korábbi viszonylagos felmelegedést követően lehűlés kezdődött. Évszázadról-évszázadra növekedett a kemény telek száma, és ugrásszerűen megnőtt a jeges árvizek előfordulási gyakorisága a Duna magyarországi szakaszán. A korabeli leírások szokatlan tengeri jegesedésekről tesznek említést. A lehűlés a XV. századig fokozatosan erősödött. A XV. században átlagosan minden negyedik évben igen kemény telek jelentkeztek.
Az az időszak, amely a XV. században kezdődött és a XVI. század közepéig tartott, egyike volt a viszonylag hideg éghajlatú periódusnak, amikor a Föld számos helyén kiterjedt eljegesedés mutatkozott, ezért ezt az időszakot kis jégkorszaknak is nevezik. Ebben az időszakban tartósan és jelentékenyen megnőtt a dunai jeges árvizek előfordulási gyakorisága. A legkritikusabb helyzet a XVII. században alakult ki. Akkor átlagosan négy évenként pusztított jeges árvíz a Duna több magyarországi szakaszán. A Duna magyarországi szakaszán kialakult kemény telek és jeges árvizek évszázadonkénti megoszlását és változását jellemző adatait elemezve, az alábbi megállapítások és következtetések tehetők:
- A vizsgált évezredben a kemény telek és a jeges árvizek gyakorisági minimumai egymástól távoli évszázadokban alakultak ki; a kemény telek gyakorisági minimuma a XV. században, a jeges árvizeké a XVIII. században jelentkezett. A legpusztítóbb jeges dunai árvíz a XIX. században (1838- ban) jött létre.
- Szembetűnő, hogy a XV. században 25 kemény telet és csupán 6 jeges árvizet jegyeztek fel a Duna magyarországi szakaszán. A XVI. században a kemény telek csökkenő gyakorisága ellenére a dunai jeges árvizek gyakorisága erősen növekvő tendenciát mutatott. A XVII. és a XVIII. századokban a jeges árvízi helyzet további romlását jelzi az, hogy előfordulási gyakoriságuk lényegesen nagyobb volt, mint a kemény teleké. Ez azt jelenti, hogy az átlagos keménységű telek jeges árvizet keltő hatásait a kedvezőtlen emberi beavatkozások felerősítették. Az éghajlati ingadozások és a természetes jégjárás közötti összefüggések rendszerében a XVII. századtól kezdve egészen a XIX. század végéig tartós, növekvő és általában kedvezőtlen szerepet játszanak az emberi hatások.
- A XVI-XVII. században egyrészt a nagymértékű (30-50%-os) erdőirtások, másrészt a fokrendszerek tönkremenetele, valamint a lápos, vizenyős területek védekezési célból történt növelése a vízjárást számottevően szélsőségesebbé tette, a vízjátékot több méterrel megnövelte, a hordalékszállítás fokozódásával a zátonyképződés és a mederelfajulás felerősödött, ami összességében a jéglevonulás feltételeit rontotta és növelte a jégtorlaszképződésre érzékeny mederszakaszok számát. - A jeges árvizek elleni védelmet szolgáló folyószabályozást, valamint az ármentesítést elsősorban a vízimalom érdekeltségek hátráltatták. Uralkodóvá váltak a mederbe épített malomgátak, a hadászati célú „rekesztések” és a halgazdasággal összefüggő „elmocsarasítások”.
---
Változások az utóbbi két évszázadban
Az éghajlatkutatás eredményei szerint a XIX. század közepétől kezdődően a lassú enyhülés után ismét gyorsabban melegedett Földünk éghajlata, és 1900-1960 között a középkor óta nem tapasztalt csúcsértékeket ért el a hőmérséklet. A felmelegedés különösen az Északi-Jeges-tenger körzetében volt erős, ahol több °C-kal is nőtt a hőmérséklet. A jégviszonyok mindenütt kedvezőbbé váltak. Az Adriai-, a Márvány-, és a Feketetengeren megszűntek a jegesedések. A Dunán is lecsökkent a jeges árvizek gyakorisága. Az 1930-as években a Szovjetunió megkezdte a hajózást a nagy északi víziúton, Szibéria északi partjai mentén. A mezőgazdasági övék is több száz kilométerrel nyomultak észak felé. Az 1940-es években a felmelegedés megtorpant és az 1950-es és az 1960-as években már lehűlés mutatkozott, amely elsősorban ismét a hideg égövperemsávját érintette, de kimutatható volt az egész mérsékelt égövben. Ezt az éghajlatingadozást jelezték a Duna jeges árvizei az 1940- es évek első felében és 1956. márciusában.
A 10 és 30 évi átlagok idősorai azt jelzik, hogy a XIX. század végén felmelegedés kezdődött. A téli időszakok negatív léghőmérsékletei a századfordulóval egyidőben érték el a maximumot és ettől kezdve csökkenő irányzat alakult ki. Ezt a csökkenést erőteljes ingadozás kíséri. Szembetűnő az is, hogy a téli időszakokban a pozitív léghőmérsékleti összegeket az 1920-as évektől kezdve jelentős mértékű ingadozás kíséretében csökkenő irányzat jellemzi.