A Föld hőmérsékletének változása

A hőmérséklet az egész időszak alatt, de különösen 1920-tól általánosan emelkedik. A tanulmány rámutat arra, hogy a napállandó nem mutat egyirányú emelkedést, tehát ez nem magyarázza a jelenséget. A széndioxid elmélet sem helytálló, mivel a jelenlegi CO2 mennyiség már maximális elnyelést gyakorol. Valószínűleg a vízgőz-mennyiség növekedése játszik szerepet, mely összefüggésben van a napállandó kicsiny ingadozásaival.

Évszázadunk 20-as és 30-as éveiben számos meteorológus érdeklődése fordult az éghajlatingadozások kérdésének tanulmányozása felé, melyhez az indítékot a sarki körzetekben kimutatható erős fölmelegedés szolgáltatta. Mint ismeretes, a sarki területek erős fölmelegedése az 1910-es évek végén vált feltűnővé, s pl. a Svalbard-szigeteken levő megfigyelőállomás adatai szerint az 1938—39-es tél hőmérséklete 17,1 C fokkal volt magasabb, mint 1916—17-ben. Egyes állomásokra vonatkozó vizsgálatok azt mutatták, hogy a mérsékelt és forró égöv hőmérsékletében is kimutatható kisebb mérvű emelkedés a fentebbi időszak alatt. Az érdekes jelenség magyarázata, az azt előidéző elsődleges oka máig sem ismeretes, sőt a jelenség részletes, az egész Földre kiterjedő leírása sem teljes még.

Az emelkedés tehát Földünk túlnyomó részén már 1881 előtt megkezdődött. Néhány hosszú európai hőmérsékleti sor vizsgálata után kitűnt hogy az emelkedés még régebbi idő óta tart. Pl. az 1757-tel kezdődő homogén stockholmi hőmérsékleti sorozat szerint a telek hőmérséklete ez idő óta állandóan emelkedik.

Amint láttuk, a széndioxid további növekedése már nem okozhat kimutatható hőmérsékletemelkedést. A telítettség mértéke már oly nagyfokú, hogyha pl. a széndioxid mennyisége a jelenleginek 1/20-ad részére csökkenne, az elnyelőképesség mindössze 0,13-ra redukálódnék.

A széndioxid mennyiségének meggyarapodását tehát aligha tehetnénk felelőssé a hőmérséklet emelkedéséért, még kevésbé az utóbbi évtizedek intenzív fölmelegedéséért.

--

Az elmúlt két igen zord télen — 1962/63, 1963/64 — a gyümölcsösökben súlyos fagykárok keletkeztek. Ez ismét felhívta a figyelmet e népgazdasági szempontból is jelentős kérdés tanulmányozásának fontosságára. A téli fagyok kártétele abban áll, hogy elfagynak a gyümölcsfák termőrügyei, hajtórügyei, vesszői, vagy a fákon repedések, fagyfoltok keletkeznek. Súlyosabb esetben az egész gyümölcsfa elpusztulhat. Hasonló fagykárok érhetik a szőlőt is. A téli fagy legérzékenyebben a fiatal telepítéseket sújtja. Ezek egyetlen zord télen teljesen elpusztulhatnak.

A gyümölcsösökben és a szőlőkben kárt okozó téli fagyoknak két típusa különböztethető meg. Az elsőt az egész télnek vagy egy hosszabb szakaszának nagyon hideg volta jellemzi. Ilyen volt az 1962/63-as egész téli negyedév (XII —II.), amikor a gyümölcsösökben részleges téli fagykár keletkezett. A másik, ritkábban előforduló típus az, amikor a hosszú és az évszakhoz képest enyhe, esetleg meleg őszt vagy télelőt hirtelen átmenet nélküli hosszantartó erős lehűlés követi. Ilyen volt az 1963/64-es tél, amikor a meleg november (havi kczéphőmérséklet anomáliája + 4— -5 C°) után rendkívül hideg december (anomália —4 — —5 C°) és hideg január (anomália —4 — —7 C°) következett.

1966

Ismeretes, hogy az őszi vetések sikeres áttelelésének biztosítéka a kellő vastagságú hótakaró, mely hőszigetelő hatása révén védelmet nyújt az erős téli hideggel szemben. Ha a tél folyamán hiányzik a hóréteg s ugyanakkor a hőmérséklet mélyen fagypont alá száll, kifagyás okozta károsodás, pusztulás lép fel. A kifagyás jelensége tehát nagyrészt (de nem kizárólag) két esemény (adott kritikus hőmérséklet és hóréteg vastagság) együttes bekövetkezésével hozható kapcsolatba. Tapasztalati megfigyelések szerint ilyen kritikus tartománynak vehetők a hőmérsékletnél a —10° alatti értékek, míg a hórétegnél az 5 cm alatti vastagság az, ahol a kellő védelem már nem áll fenn.

--

Télen gyors és erőteljes hőcsökkenés a hasonló értékű melegedéssel közel azonos gyakorisággal észlelhető. Az erőteljes lehűléseket a téli évszakban az idézi elő, hogy a felhőzet feloszlását követő derült éjszakák egymásutánján a friss hófelszín fölött igen erős a sugárzásos hőveszteség, ami a hajnali minimumok, következésképpen a napi középhőmérséklet igen erőteljes csökkenését okozza.

--

1965 decemberének második fele igen enyhe volt Közép-Európában. Hazánkban pl. a félhavi középhőmérséklet kb. 2 fokkal haladta meg a sokéves átlagértéket és ez az enyheség még január első napjaiban is érvényesült. Január 2-án és 3-án még +10 fokot is elért a nappali hőmérséklet, de 6-án már országszerte téli nap volt; a hőmérsékleti csúcsértékek 0 és —5 fok között maradtak. A napi középhőmérséklet Budapesten a 3-i 6,2 fokról 6-ára —4,8 fokra, tehát 11 fokot zuhant. A hideghullám azután 23-ig, azaz jó 2 héten át szinte változatlan erősséggel tartott és az időközbeni havazások folytán a Dunántúlon 10—30 cm-es, a Tiszántúlon 20—50 cm-es hóréteg gyűlt össze. (A rekord-meleg február miatt azután a Tiszántúlon árvíz keletkezett.) Az enyhe december természetesen erőteljes ciklon-tevékenységnek volt köszönhető.