Miskolczi Ferenc munkássága

A természet világának megértése nem a tények egyenes vonalú halmozásával halad előre, mert a legtöbb tudós hajlamos a kialakult népszerű konszenzushoz, más néven a kialakult paradigmához igazodni.  Thomas Kuhn a tudományos paradigmák fejlődését úgy írja le, hogy az három szakaszból áll: az előtudomány, a normális tudomány és a forradalmi tudomány, amikor a jelenlegi konszenzus válságba kerül.  Ami az éghajlatváltozással kapcsolatos tudományt illeti, valószínűleg már a forradalmi szakaszban vagyunk.  Egyre nagyobb az aggodalom, hogy az IPCC klímamodelljeit alátámasztó fizika némelyike hibás lehet.  Miskolczi Ferenc munkája jó példa erre.

Néhány évvel ezelőtt ez a magyar fizikus, aki akkoriban a NASA-nál dolgozott, felfedezett egy hibát abban, ahogyan az IPCC klímamodelljeinek készítői a légkör peremfeltételeinek kérdését kezelik.  Dr. Miskolczi a kutatása érdekében végül felmondott a NASA-nál, arra hivatkozva, hogy a NASA-nál dolgozó felettesei megpróbálták elnyomni az eredmények megvitatását és közzétételét, amelyeket azóta az IDŐJÁRÁS, a Magyar Meteorológiai Szolgálat negyedéves folyóirata közölt.

Dr. Miskolczi lényegében kimutatta, hogy az üvegházhatásra vonatkozó, 1922-ben Arthur Milne által kidolgozott differenciálegyenlet megoldása, amely a jelenlegi paradigma központi eleme, tévesen feltételezett egy végtelenül vastag légkört.  Az egyenlet újbóli megoldása során egy új kifejezést és egy új fizikai törvényt is javasoltak, amely felső határt szab az üvegházhatásnak.  Dr. Miskolczi elmélete szerint a megemelkedett légköri szén-dioxidból eredő felmelegedést végül ellensúlyozni fogja a légkör nedvességtartalmának változása.

A hidrológiai ciklus fontossága, beleértve a vízgőzt és a felhőtakarót, valamint a globális energiaháztartásra gyakorolt hatásuk modellezésének módja a jelenlegi paradigmát kritizáló más éghajlatkutatók, köztük Roy Spencer (Alabama Egyetem, Huntsville) és Henrik Svensmark (Dán Nemzeti Űrközpont) számára is kérdéses.

Eközben egy másik magyar fizikus, Zágoni Miklós az alábbi összefoglalót adta az új, vitatott elméletről:

Dr. Miskolczi megállapításai két csoportba sorolhatók.

Először is, valóban először az üvegházhatást vizsgáló szakirodalomban, ő tette közzé a Föld légkörére vonatkozó globális átlagos infravörös optikai mélységet (az üvegházhatás pontos mérőszáma). Ez a számítás minden erőfeszítéseinek a desztillációja volt. A tau-ra vonatkozó empirikus becslését 1,87-ben tette közzé (ez egy dimenziótlan mennyiség, amely a légkör optikai vastagságát írja le - ez a szakkifejezés azt jelenti, hogy egy statisztikailag tipikus, a Föld meleg felszíne által kibocsátott hosszúhullámú foton a légkörön keresztül a világűrbe való távozása során hányszor nyelődik el és bocsátódik ki újra).

Miskolczi megállapításainak második csoportja két új mérési összefüggés volt. A légkör összes áramlását minden lehetséges relációban elemezve észrevette, hogy globális átlagban a felfelé kibocsátott légköri infravörös sugárzás közel fele a felszíni felfelé irányuló hosszúhullámú sugárzásnak. A tiszta légkörön belül pedig azt is észrevette, hogy a lefelé irányuló sugárzási emittancia nagyjából megegyezik a szárazföldi-tengeri felszíntől felfelé irányuló légköri elnyelt sugárzási fluxussűrűséggel.

Történetesen ezek az új összefüggések az energiaegyensúlyi feltételek régi, jól ismert halmazának mélyreható új megértését biztosítják. A régi egyenletekbe behelyettesítve őket, Miskolczi felismerte, hogy a légkörre egy új, átfogó, globális energetikai kényszer vonatkozik. Ez volt az elvi megértése annak, hogy miért veszi fel a Föld normalizált tiszta égbolt üvegházhatástényezője pontosan azt a figyelemre méltóan rendezett g = 1/3 értéket. A Miskolczi-összefüggések magyarázatot adtak arra, hogy ez az érték hogyan képvisel egy kritikus természetes egyensúlyt. A Föld üvegházhatása dinamikusan működik, hogy pontosan fenntartsa a g = 1/3 értéket. Miskolczi felismerte, hogy összefüggései a természetben minden olyan bolygón előfordulnak, amely bőséges vízóceánnal és a Földéhez közelítő napfűtéssel rendelkezik. És ha az üvegházhatást vizsgáló szakirodalomban, például Kiehl és Ramanathan 2006-os, a Cambridge University Press által kiadott Frontiers of Climate Modeling című könyvében nézzük, láthatjuk, hogy e szerzők szerint a Föld tiszta égboltra normalizált üvegházhatástényezője szigorúan empirikus tényként 0,334, azaz 1/3. Az üvegházhatástényezőt a Földön a Földön az 1/3-os értékkel kell számolni.

Ez azt jelenti, hogy a Föld légköre dinamikusan a kritikus értéken tartja az üvegházhatást, függetlenül a folyamatos CO2-kibocsátásunktól, függetlenül a légköri CO2-koncentráció bármilyen változásától az elmúlt tízezer évben. A Miskolczi-féle dinamikus kényszer tartja az üvegházhatást "éghajlati szempontból telített" állapotban: a CO2 levegőbe történő kibocsátása nem növelheti a normalizált g üvegházhatástényezőt, mert az emberi CO2 hozzáadásának bármilyen hatását dinamikusan ellensúlyozza a fő üvegházhatású gáz, a légkörben lévő vízgőz (nedvesség) mintegy 1%-os csökkenése. 

És végül, új eredményeit összerakva, kaphatunk egy végső elméleti egyenletet a tau, (a globális átlagos infravörös optikai mélység) értékére, és a numerikus megoldás 1,86756093941252 ... ... .

Emlékezzünk vissza: 2004-ben Miskolczi a TIGR rádiószondás empirikus méréseken végzett számítógépes számításai alapján 1,87-es megfigyelt becsült értéket talált. Elméletileg 2007-ben 1,8676-ot származtatott... . És 2009-ben a NOAA 61 éves globális átlag adatbázisa alapján újabb empirikus becslést talált = 1,86875. Ezen adatbázis szerint a légkör nedvességtartalma az 1948 és 2008 közötti 61 év alatt globális átlagban kb. 1%-kal csökkent. Ez a mennyiség az éghajlati folyamat automatikus dinamikus reakciója volt, és elegendő volt ahhoz, hogy ellensúlyozza a CO2 és a metán növekedésének hatását.

Tisztázzuk, hogy ezek az eredmények elismerik, hogy a felszíni éghajlat hőmérséklete emelkedhet vagy csökkenhet. Természetesen lehet, mivel a külső sugárzási források változása hajtja. Ezt főként a nap hajtja, de kisebb mértékben más természetes vagy emberi energiaforrások is, mint például a föld belsejéből származó geotermikus energia vagy az ipari hőtermelés.

Figyelemre méltó és meglepő módon azonban ezek az eredmények azt mutatják, hogy a felszíni hőmérséklet és a beérkező energiák összegének aránya egy kritikus értéken rögzített; az arány nem változtatható meg egy üvegházhatású gáz, például a CO2 hozzáadásával. Az éghajlat hőmérséklete teljes mértékben érzékeny a külső hajtóerők valós változásaira, amelyek növelik a bejövő energiát. De egyáltalán nem érzékeny az üvegházhatású gázok, például a CO2 légkörbe történő hozzáadására.

Greenhouse effect in semi-transparent planetary atmospheres, by Ferenc M. Miskolczi.

IDŐJÁRÁS, Quarterly Journal of the Hungarian Meteorological Service. Vol. 111, No. 1, January–March 2007, pp. 1–40. http://met.hu/doc/idojaras/vol111001_01.pdf

https://jennifermarohasy.com/2009/05/the-work-of-ferenc-miskolczi-part-1/