Globális éghajlatra gyakorolt emberi hatások
Ha a globális éghajlatra gyakorolt emberi hatások csekélyek, akkor melyek a főbb hatások?
A globális éghajlatváltozásnak számos oka van, amelyek a figyelembe vett időskálától függően mindegyike kiemelkedő. Évtizedes vagy évszázados időskálán a naptevékenység változékonysága lehet a legfontosabb tényező. Vannak természetes, belső eredetű oszcillációk is, különösen regionális léptékben, amelyek szintén nem tűnnek emberi okokkal összefüggőnek.
A belső oszcillációk jelentős szerepet játszanak az éghajlatváltozásban, mégsem lehet őket előre jelezni.
A legjelentősebb természetes éghajlati oszcillációk az észak-atlanti oszcilláció (NAO), az atlanti multidecadikus oszcilláció (AMO), a csendes-óceáni dekadikus oszcilláció (PDO) és az El Niño - déli oszcilláció (ENSO). Az IPCC-jelentés jól leírja ezeket, és a légkör-óceán rendszer belső oszcillációihoz sorolja őket. Lényeges azonban, hogy a hagyományos éghajlati modellekkel nem lehet őket előre jelezni, bár az előrejelzési képesség javítása érdekében kísérleteket tesznek arra, hogy beépítsék őket az éghajlati előrejelzésekbe. Másrészt ezek lehet, hogy csupán próbálkozások arra, hogy "ragtapaszos" megoldásokat kínáljanak az 1998 óta tartó felmelegedési tendencia hiányának magyarázatára.
Az éghajlatot befolyásoló napenergia szerepét már nem lehet elhanyagolni. Az IPCC álságos volt az éghajlatra gyakorolt napenergia-hatásokat illetően. Az első jelentésükben teljesen figyelmen kívül hagyták a napfény okozta változékonyságot.
Az IPCC csak Baliunas és Jastrow [1990] úttörő munkája, valamint a Friis-Christensen és Lassen [1991] által közzétett, a huszadik századi hőmérséklet és a napciklus hossza közötti megdöbbentő összefüggés után kezdett felfigyelni rá.
Az IPCC-jelentések mindmáig kitartottak amellett, hogy a teljes napsugárzás (TSI) napcikluson belüli változásaira koncentrálnak, amelyek meglehetősen kicsik, 0,1 százalékos nagyságrendűek [Lean 1995; Willson és Mordvinov 2003]. A nap ultraibolya sugárzásának [Haigh 1996, 2003] vagy a napszélnek és annak a kozmikus sugárzásra és ezáltal a felhőborítottságra gyakorolt mágneses mezőre gyakorolt hatásának [Svensmark 2007a] figyelmen kívül hagyásával az IPCC-nek sikerült elbagatellizálnia a naptevékenység éghajlati hatásait. Az AR4 jelentés körülbelül háromszorosára csökkentette az IPCC által már amúgy is túl alacsonyra becsült naphatást, így az az antropogén hatásnak csupán ~1/13-ára csökkent. Az IPCC nem tárgyalja az e területen végzett alapkutatásokat (Veizer, Shaviv, és bizonyos mértékig Svensmark), és még csak nem is hivatkozik rájuk. Egy ilyen kihagyás nehezen indokolható egy olyan jelentésben, amely azt állítja magáról, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos ismeretek legmeghatározóbb és legátfogóbb értékelése. Ez az elhanyagolás azonban már nem biztos, hogy elfogadható. A Nap éghajlatra gyakorolt hatásának bizonyítása ma már elsöprő.
A 14. ábrán látható, amely egy ománi barlangból származó cseppkőből nyert adatokat foglalja össze. A szén-14 változása egyértelműen jelzi a galaktikus kozmikus sugárzás (GCR) megfelelő változásait, amelyeket a naptevékenység változásai modulálnak. Az oxigén-18 értékek az intertrópusi konvergenciazóna (ITCZ) eltolódásából származó éghajlati paraméterek, mint például a hőmérséklet vagy a csapadék közvetítői. A korreláció jóval több mint 3000 évre terjed ki, elképesztően részletes megfeleléssel. Az alsó grafikon a középső 400 évet mutatja kiterjesztve, és szinte éves szinten pontos, ami nagyon valószínűvé teszi az ok-okozati összefüggést. A legjobb magyarázat ezekre a megfigyelésekre, és a máshol is hasonló megfigyelésekre az, hogy - amint azt már régóta felismerték [Singer 1958] - a GCR intenzitását a napszél és mágneses mezejének erőssége modulálja. A közelmúltban Henrik Svensmark egy részletes mechanizmust javasolt és igazolt kísérletileg, amelynek révén a kozmikus sugárzás hatással lehet a felhőzetre és ezáltal az éghajlatra.
Részletesebb munkára a CERN tudóscsoportja által javasolt CLOUD projekt keretében kerül sor. Ma már aligha kétséges, hogy a napszél változékonysága az éghajlatváltozás elsődleges oka évtizedes időtávlatban. Amint az IPCC elfogadja ezt a megállapítást, kénytelen lesz elismerni, hogy a naptevékenység jobb magyarázatot ad a 20. századi felmelegedésre, mint az üvegházhatás. A naptevékenység valóban magyarázatot adhat az 1940 előtti felmelegedésre és az azt követő lehűlésre, az MWP-re és az LIA-ra - és más, nagyjából 1500 éves periódusú, kvázi periodikus éghajlati oszcillációkra, amelyek legalább egymillió évre nyúlnak vissza.
https://yosemite.epa.gov/oa/EAB_Web_Docket.nsf/Filings%20By%20Appeal%20N...$File/Exhibit...32.pdf