A napfolt-ciklus (Clayton, 1939)

"Clayton egy nem régen megjelent munkájában ki is mutatja, hogy minél erősebb valamely napfoltciklus, annál északabbra tolódik a nagynyomású öv központja és helyét viszonylag kisebb nyomású légtér foglalja el. Az időjárási helyzet tehát maga is vándorol. "

http://napfolt.mypressonline.com/eghajlatvaltozas-vagy-eghajlatingadozas-1940

 

A mondat nem egyszerű korabeli spekuláció: sikerült megtalálnom azt a Clayton-munkát is, amelyre nagy valószínűséggel az 1940-es magyar szöveg hivatkozott. Ugyanakkor a mai meteorológia már jóval óvatosabban fogalmazná meg az összefüggést.

A szerző Henry Helm Clayton (1861–1946) amerikai meteorológus volt. 1939-ben jelent meg The Sunspot Period című tanulmánya a Smithsonian kiadásában, majd 1940. június 14-én The 11-Year and 27-Day Solar Periods in Meteorology címmel újabb dolgozata. Az 1940-es írás kifejezetten az 1939-es tanulmányára hivatkozik mint „recent paper”-re. (Smithsonian Institution Research)

https://repository.si.edu/server/api/core/bitstreams/74fd40d1-63f0-430d-...

És Clayton tényleg lényegében azt állította, amit a magyar szöveg idéz. A korabeli adatok alapján azt találta, hogy a közepes szélességeken, főként az óceánok felett jelentkező pozitív légnyomási anomália helye erősebb naptevékenységnél északabbra került. Konkrét példái:

• 1906, mérsékeltebb naptevékenység → kb. 40° É
• 1893, erősebb naptevékenység → kb. 50° É
• 1917, nagyon erős naptevékenység → kb. 60° É

Clayton ezt úgy összegezte, hogy minél nagyobb a naptevékenység, annál magasabb földrajzi szélességen találhatók a pozitív nyomási anomáliák, és szerinte ennek a déli féltekén is volt nyoma. (Smithsonian Research Online)

Ráadásul az idézet második része is felismerhető Clayton munkájában. Azt írta, hogy amikor nagyon erős naptevékenységnél a magas nyomású anomáliák magas földrajzi szélességekre kerülnek, akkor körülbelül 30° északi és déli szélesség környékén az átlagosnál alacsonyabb légnyomású területek alakulhatnak ki. (Smithsonian Research Online)

Viszont itt jön a lényeges különbség. A magyar szövegben szereplő

„a nagynyomású öv központja északabbra tolódik”

kissé erősebben fogalmaz, mint maga Clayton. Clayton elsősorban „areas of excess pressure”, vagyis az átlaghoz képesti pozitív légnyomási anomáliák helyzetéről beszélt. Ez nem teljesen ugyanaz, mint azt mondani, hogy az egész Föld kb. 30° szélesség körüli szubtrópusi magasnyomású öve egyszerűen északra vándorol.

A mai tudomány érdekes módon nem söpörte le teljesen Clayton alapötletét. Ma már több modern megfigyeléses és modellezési vizsgálat is talál kimutatható kapcsolatot a kb. 11 éves napciklus és a légköri cirkuláció között. A legerősebb és legjobban értett hatások a sztratoszférában jelentkeznek: a napmaximum idején megváltozó UV-sugárzás befolyásolja az ózont, a sztratoszféra hőmérsékletét és a zonális szeleket. Ezek a változások bizonyos körülmények között lefelé terjedhetnek, és a troposzféra cirkulációjára is hatással lehetnek. (ACP)

Egy 2013-as, hosszú északi féltekei adatsorokat vizsgáló tanulmány például statisztikailag robusztus napciklus-jelet talált a késő téli troposzférikus cirkulációban, különösen Európa térségében. Ugyanakkor a szerzők azt is megállapították, hogy a kapcsolat időben nem állandó: egyes időszakokban sokkal erősebben jelentkezik, máskor gyengén. (ACP)

Sőt, egy 2022-es modern klímamodell-vizsgálat kifejezetten arra jutott, hogy az erősebb napciklusoknál könnyebben kimutatható a felszíni légköri válasz, és az észak-atlanti térségben a napciklus képes lehet befolyásolni vagy részben „szinkronizálni” a North Atlantic Oscillation (NAO) évtizedes változékonyságát. Ez meglepően közel áll Clayton általános elképzeléséhez, bár nem igazolja az általa felállított egyszerű földrajzi szabályt. (ResearchGate)

Ami viszont nem tekinthető ma bizonyított törvénynek, az Clayton konkrét állítása:

erősebb napfoltciklus → a magasnyomású öv központja automatikusan északabbra tolódik.

A mai kép ennél sokkal összetettebb. A napciklus hatása kicsi a légkör belső változékonyságához képest, függ az évszaktól, földrajzi térségtől, a sztratoszféra állapotától és más jelenségektől, például az ENSO-tól és a QBO-tól. Emiatt még modern reanalízisek és klímamodellek között is vannak eltérések a jel nagyságában, helyében és időzítésében. (ACP)

Tehát én így minősíteném a 1940-es mondatot:

„Van valós fizikai és statisztikai alapja, de Clayton a rendelkezésére álló kevés adatból túl általános szabályt fogalmazott meg.”

A különösen érdekes része az egésznek az, hogy Clayton nem egyszerűen azt állította, hogy napmaximumkor melegebb vagy hidegebb lesz, hanem már 1939–1940-ben azt próbálta felismerni, hogy a Nap változásai átrendezhetik a légköri cirkuláció térbeli mintázatát. Ez a gondolat sokkal közelebb áll a mai „solar–stratosphere–troposphere coupling” kutatásokhoz, mint elsőre gondolnánk. (Smithsonian Research Online)

Ha van még ebből az 1940-es cikkből, nyugodtan hozd a következő bekezdést is. Érdekes lenne mondatról mondatra megnézni, hogy az akkori napfolt–időjárás elméletekből mi maradt meg 2026-ra, mi bizonyult tévesnek, és mi az, amit csak mostanában kezdünk rendesen érteni.

 (ChatGPT)

 

A tanulmányról:

Átnéztem a teljes, 23 oldalas Smithsonian-PDF-et, beleértve az ábrákat is. Ez valóban H. Helm Clayton: The Sunspot Period című, 1939. március 27-én megjelent munkája. A Berkes által idézett gondolat tényleg ebből a kutatási vonalból származik.

Clayton alapötlete

Clayton két dolgot akar bizonyítani.

Az első: a naptevékenység, vagyis különösen a napfoltciklus erőssége valamilyen módon kapcsolatban áll a Föld légköri nyomáseloszlásával. Nem egyszerűen azt állítja, hogy „sok napfolt = nagyobb légnyomás”, hanem azt, hogy a magasabb és alacsonyabb légnyomású területek földrajzi helye változik a naptevékenységgel együtt.

A második: szerinte a szabálytalannak látszó körülbelül 11 éves napfoltciklus valójában több szabályos hullám összege. Ha ezeket külön-külön megtaláljuk, akkor szerinte előre lehet jelezni a következő napfoltmaximumok és -minimumok idejét, sőt valamennyire az erősségüket is. (Smithsonian Research Online)

Ez a két téma tölti ki lényegében a tanulmány két felét.

Hogyan próbálta ezt kimutatni?

A dolgozat jelentős része nem meteorológia, hanem matematika. Clayton úgynevezett harmonikus analízist használ.

Laikusan ezt úgy lehet elképzelni, mint amikor egy összetett hangból megpróbáljuk kiszedni, milyen különböző hangfrekvenciák alkotják.

Van egy összevissza hullámzó adatsorunk:

hőmérséklet, légnyomás, napsugárzás vagy napfoltszám.

Clayton különböző hosszúságú szinusz- és koszinuszhullámokat próbál ráilleszteni, és azt vizsgálja:

„Van-e ebben az adatsorban például egy körülbelül 11 éves ismétlődés?”

Olyasmi, mint amikor egy rádión tekerjük a hangolót, amíg egyszer csak „bejön az adó”.

Először olyan példákon teszteli a módszert, amelyeknél tudjuk, hogy valódi ciklus létezik.

New York havi hőmérsékletéből szépen kijön az egyéves ciklus: nyár–tél–nyár.

A Boston melletti Blue Hill óránkénti hőmérsékletéből pedig kijön a 24 órás ciklus: nappali melegedés, éjszakai lehűlés.

Még véletlenszámokon is kipróbálja a módszert. Ott ugyan hullámokat lehet rajzoltatni a simítással, de nem jelenik meg tartós, szabályosan visszatérő periódus. Ezzel azt akarja demonstrálni, hogy a módszer nem feltétlenül gyárt automatikusan „ciklust” mindenből. (Smithsonian Research Online)

Ezután tér át arra, ami nekünk most igazán érdekes.

---

A napfoltok és a légnyomás kapcsolata

Clayton hosszú légnyomási adatsorokat vizsgál, többek között az izlandi Stykkishólmur adatait.

Első pillantásra furcsa dolgot talál.

Bizonyos évtizedekben az izlandi légnyomás nagyjából együtt mozog a napfoltciklussal:

napfoltmaximum → légnyomási maximum.

Más időszakokban viszont mintha megfordulna:

napfoltmaximum → légnyomási minimum.

Clayton szerint ez nem azért történik, mert a Nap hatása egyszer csak „megfordul”.

Szerinte maga a légnyomási anomália vándorol földrajzilag. Ezért ugyanaz az állomás az egyik napfoltciklusban a magasnyomású terület alatt találhatja magát, egy másikban pedig már annak déli oldalán vagy egy alacsonyabb nyomású területen.

Ez a tanulmány legfontosabb meteorológiai állítása.

Clayton ehhez több mint 200 meteorológiai állomás légnyomási adatait dolgozta fel. (Smithsonian Research Online)

Az 1906-os, 1893-as és 1917-es napfoltmaximum időszakára világtérképeket készített a normálistól eltérő légnyomásról. Az ábra valóban megmutatja azt a mintázatot, amelyre Berkes később hivatkozott.

Clayton szerint a gyengébb, 1906-os napfoltmaximum idején az óceánok fölötti pozitív légnyomási anomáliák nagyjából a 40–50° északi szélességen helyezkedtek el. (Smithsonian Research Online)

Az erős 1917-es maximum idején viszont az Észak-Atlanti-óceán felett már jóval északabbra jelent meg a magasabb nyomás. Grönland és Izland környékén a légnyomás maximuma nagyjából egybeesett a napfoltmaximummal. Ahogy dél felé haladt Madeira irányába, a légnyomási hullám egyre később jelentkezett, végül szinte ellentétes fázisba került a napfoltciklussal. (Smithsonian Research Online)

Hasonlót vélt látni a Csendes-óceán észak-amerikai oldalán is: Alaszkánál a légnyomási maximum közel volt a napfoltmaximumhoz, délebbre haladva azonban egyre jobban eltolódott, San Diegónál pedig már majdnem ellentétes volt vele. (Smithsonian Research Online)

A kontinensek alacsonyabb szélességein ezzel ellentétesen alacsonyabb légnyomási anomáliát talált, amely szerinte szintén észak felé vándorolt, legalább a 40–50° szélességig. (Smithsonian Research Online)

Innen származik Berkes 1943-as leegyszerűsítése:

erősebb napfoltciklus → északabbra kerül a nagynyomású terület → a korábbi helyén relatíve alacsonyabb nyomás lesz.

Clayton eredeti megfogalmazása ennél valamivel óvatosabb: ő elsősorban a normálistól való pozitív és negatív légnyomási eltérések központjainak vándorlásáról beszél.

Ez fontos különbség.

Nem azt állítja szó szerint, hogy az egész szubtrópusi magasnyomású öv egyetlen tömbként felcsúszik északra.

---

Miért lenne ennek jelentősége az időjárásban?

Itt kapcsolódik Clayton munkája nagyon szorosan ahhoz, amit Berkes írt.

Ha a nagy légnyomási rendszerek helye megváltozik, akkor megváltozik:

a nyugatias szelek útvonala, a ciklonok pályája, az óceáni levegő beáramlása a kontinensekre, valamint a hő és a nedvesség szállítása.

Clayton tehát nem azt képzeli, hogy a Nap közvetlenül „felmelegíti Európát”.

A feltételezett mechanizmus inkább:

Naptevékenység
→ légnyomási mezők átrendeződése
→ általános légkörzés módosulása
→ máshová kerülnek a meleg/hideg, száraz/nedves légtömegek
→ megváltozik egy adott térség időjárása.

A tanulmány azonban ennek a teljes fizikai mechanizmusát nem vezeti le. Elsősorban statisztikai együttjárást próbál kimutatni. Ez lényeges korlátja a munkának. (Smithsonian Research Online)

---

Ezután Clayton otthagyja az időjárást, és magát a Napot kezdi elemezni

A dolgozat második nagy része már arról szól, hogy miből állhat össze a napfoltciklus.

Clayton a Smithsonian napsugárzási méréseit és a zürichi napfoltszámokat hasonlította össze az 1920-as évekre.

A harmonikus elemzésben körülbelül 11 hónapos és 8 hónapos ismétlődéseket talált mind a napsugárzásban, mind a napfoltszámban. Úgy látta, hogy ezek maximumai átlagosan nagyjából egyszerre következnek be.

Ő ezt úgy értelmezte, hogy a Nap működésében több kisebb periódus is létezik, amelyek kapcsolódnak a nagyjából 11 éves ciklushoz.

A tanulmány egyik érdekes hasonlata itt egy kifeszített húr.

Egy húr bizonyos frekvenciára különösen erősen rezonál. Clayton szerint az adatsorokat is hasonlóan lehet „megszólaltatni”: különböző hullámhosszakkal vizsgáljuk őket, és ahol erős válasz jelentkezik, ott rejtett periódus lehet. (Smithsonian Research Online)

És mindezt 1939-ben természetesen számítógép nélkül végezte.

A tanulmány végén még fénykép is van arról a mechanikus harmonikus analizátorról és pantográfról, amellyel a számításokat próbálták gyorsítani.

---

Clayton szerint a 11 éves napfoltciklus sem egyetlen ciklus

Az 1793 utáni, általa megbízhatóbbnak tekintett napfoltadatokon Clayton 11,17 éves főperiódust kapott.

Emellett további hullámokat azonosított:

5,56 év,
8,12 év,
8,94 év,
9,93 év,
11,17 év,
11,90 év,
14,89 év,
19,86 év.

Ezek közül természetesen a 11,17 éveset tekintette dominánsnak. (Smithsonian Research Online)

Az elképzelése nagyon szemléletes.

Képzeljünk el több hullámot:

~~~~~ 9,93 év  
~~~~~~~ 11,90 év  
~~~~ 14,89 év

Ezek időnként erősítik egymást, máskor részben kioltják egymást.

Így Clayton szerint megmagyarázható lenne, miért nem ugyanolyan erős minden napfoltciklus, és miért nem pontosan ugyanolyan hosszú.

Ez tulajdonképpen a tanulmány központi matematikai ötlete. :contentReference[oaicite:17]{index=17}

---

**És itt jön a tanulmány legmerészebb állítása: a 89 éves ciklus**

Clayton arra figyelt fel, hogy az általa talált kisebb periódusok közül több hozzávetőlegesen beleillik egy **89,36 éves hosszú periódusba**.

Ezért azt feltételezte, hogy körülbelül 89 évente a különböző napfolthullámok hasonló helyzetbe kerülnek egymáshoz, és a naptevékenység mintázata valamennyire megismétlődik. :contentReference[oaicite:18]{index=18}

Ezt visszafelé egészen az 1600-as évek becsült napfoltmaximumaihoz és minimumaihoz hasonlította, majd előrejelzésre is felhasználta.

Fogta például az 1798 körüli napfoltminimum utáni görbét, **89,36 évvel előretolta**, és összehasonlította az 1880-as évektől megfigyelt görbével.

Szerinte 1883–1937 között meglepően jó egyezést kapott, bár az 1928-as maximum erősségét rosszul reprodukálta. :contentReference[oaicite:19]{index=19}

Innen már nagy lépést tett:

ha az előző 89 év működött, akkor szerinte a következő 89 évre is lehet előrejelezni.

1939-ben azt jósolta:

**következő napfoltminimum: 1945  
következő napfoltmaximum: 1949.** :contentReference[oaicite:20]{index=20}

Utólag ezt már ellenőrizhetjük.

A mai hivatalos SILSO napfoltsor szerint a 18. napciklus minimuma **1944 februárjában**, maximuma pedig **1947 májusában** következett be. :contentReference[oaicite:21]{index=21}

Tehát:

Clayton minimumjóslata → 1945  
valóság → 1944 eleje

Clayton maximumjóslata → 1949  
valóság → 1947 közepe.

Vagyis **nem trafált pontosan, de évtizedes előrejelzéshez képest nem is volt teljes melléfogás**. A maximum esetében körülbelül két évvel késett.

---

**Ha az egész 23 oldalt egyetlen történetté sűrítjük**

Clayton lényegében ezt mondja:

> A Nap aktivitása nem szabálytalan káosz. Több egymásra rakódó periodikus folyamat működik benne. Ezek adják a körülbelül 11 éves napfoltciklust és annak változó erősségét. A naptevékenység változásával együtt a Föld légkörének nagy nyomási rendszerei is elmozdulnak. Ezért ugyanazon a földrajzi helyen az időjárási hatás egyik ciklusban más lehet, mint egy másikban. Ha pedig megfejtjük a Nap ciklusait, talán a légköri változásokat is hosszabb időre előre lehet jelezni. :contentReference[oaicite:22]{index=22}

Ez az egész tanulmány magja.

**És ami a Berkes-cikk szempontjából különösen fontos**

Berkes nem valami mellékes mondatot szedett ki Claytonból. **Pontosan Clayton egyik fő eredményére hivatkozott.**

A magyar szövegben szereplő:

„minél erősebb valamely napfoltciklus, annál északabbra tolódik a nagynyomású öv központja”

valójában a Clayton által készített 1906–1893–1917-es légnyomási térképek és a több mint 200 állomás összehasonlításának leegyszerűsített összefoglalása. :contentReference[oaicite:23]{index=23}

Viszont van egy nagyon fontos tudományos választóvonal:

**Clayton kimutatott egy statisztikai mintázatot, és ebből fizikai törvényszerűségre következtetett. A kettő nem ugyanaz.**

Ez az a pont, ahol a következő lépés igazán érdekes lenne: ezt a **1939-es Clayton-tanulmányt végig lehet ellenőrizni a mai, 80–90 évvel hosszabb adatsorokon**. Például külön megnézni:

**1. valóban északabbra kerül-e a nyomási anomália erős napciklusokban;  
2. megmaradt-e a 89 éves ismétlődés;  
3. Clayton 1939 utáni, ma már ismert napciklusaira mennyire működött volna az előrejelzése;  
4. van-e tényleges kapcsolat az európai enyhe telekkel és hűvösebb nyarakkal.**

Ez már nagyon szépen eldöntené, hogy Clayton **valódi, csak gyenge természeti összefüggést talált**, vagy részben a korlátozott 19–20. századi adatsorok vezették félre.

 

Az első ellenőrzést már most meg lehet csinálni, mert Clayton 1939 óta kaptunk még majdnem kilencven évnyi új napfoltadatot, valamint modern globális légnyomás-reanalíziseket. Az eredmény meglehetősen érdekes: Clayton meteorológiai alapötletének van modern megfelelője, de a „napciklusokból hosszú távon előrejelezhetünk” része nem állta ki az idő próbáját.

A legfeltűnőbb, hogy Clayton egyik konkrét állítását lényegében újra megtalálták, teljesen modern módszerekkel. Roy és Haigh 2010-ben 155 év globális tengerszinti légnyomását elemezte regressziós módszerrel, közben elkülönítve többek között az ENSO és a vulkáni hatásokat. Napmaximum körül a Csendes-óceán északi részén az Aleut-mélypont gyengülését és a Hawaii-magasnyomás északra tolódását találták; az utóbbi statisztikailag szignifikáns volt.

Ez azért érdekes, mert Clayton 1939-ben több mint 200 állomás alapján éppen azt állította, hogy a naptevékenység változásával a pozitív és negatív légnyomási anomáliák földrajzi helye eltolódik, és erősebb naptevékenységnél bizonyos magasnyomású anomáliák északabbra jelennek meg. (Smithsonian Research Online)

Még közelebb kerülünk Clayton elképzeléséhez egy másik kutatási vonalon. Modern megfigyelések és modellek szerint napmaximum idején kimutatható a szubtrópusi futóáramlások gyengülése és sarkok felé történő eltolódása. Ez nem ugyanaz, mint Clayton „nagynyomású övének” vándorlása, de dinamikailag ugyanabba a családba tartozik: megváltozik a nagy léptékű légkörzés szélességi helyzete. (Wiley Online Library)

És van egy még meglepőbb párhuzam. Clayton/Berkes azt állította, hogy az erősebb napfoltciklus nagyobb légköri átrendeződést okoz. Egy 2022-es modern, nagyszámú klímamodell-futtatást használó vizsgálat azt találta, hogy a felszíni légköri válasz valóban sokkal jobban kirajzolódik az erős napciklusok időszakában. A szerzők szerint erős napciklusnál a sztratoszférából lefelé terjedő jel képes a North Atlantic Oscillation többéves változékonyságát részben „rendezni”, miközben gyenge napciklusoknál a kapcsolat sokkal kevésbé látható.

Tehát ez a Clayton-mondat:

„minél erősebb valamely napfoltciklus…”

nem bizonyult olyan naivnak, mint amilyennek elsőre hangzik.

Viszont innen kezdődik a probléma.

A North Atlantic–Európa kapcsolatot nem sikerült egyértelmű, mindig működő törvényként igazolni. Egy 2015-ös modellezési tanulmány például azt találta, hogy a 11 éves napciklus 1–2 éves késéssel képes lehet az NAO természetesen létező évtizedes változékonyságát szinkronizálni. (Nature)

Ezzel szemben Chiodo és munkatársai 2019-ben újraelemezték az instrumentális adatokat és modelleket, és arra jutottak, hogy az 1960-as évek közepe előtt nem mutatható ki megbízható napciklus–NAO kapcsolat, utána pedig csak marginálisan szignifikáns. Szerintük elképzelhető, hogy a 20. század második felének látványos kapcsolata részben véletlenül alakult ki a légkör saját belső változékonyságából. (Nature)

Ez jelenleg is valódi tudományos vita. A 2022-es Drews-féle munka kifejezetten megpróbálta megcáfolni ezt a pesszimistább értelmezést, és arra jutott, hogy van fizikai napjel, csak kicsi, évszakfüggő és az erősebb napciklusok alatt könnyebb észrevenni. A saját modelljükben az európai felszíni légnyomás napciklushoz kapcsolódó komponense körülbelül csak 19%-a volt a természetes belső változékonyság nagyságának.

Ez fontos arány.

Nem:

Nap → meghatározza az időjárást.

Hanem inkább:

Nap → kicsit módosítja bizonyos légköri állapotok valószínűségét.

Ez már egészen más állítás.

A fizikai mechanizmust is sokkal jobban értjük, mint Clayton. Ma a fő jelölt az úgynevezett top-down mechanizmus:

napmaximum
→ több UV-sugárzás
→ változik a sztratoszférikus ózon és hőmérséklet
→ változik a sztratoszférikus zonális szél/poláris örvény
→ módosul a planetáris hullámok terjedése
→ a jel lefelé terjedhet
→ bizonyos esetekben módosítja a troposzférikus jetet, NAO-t és felszíni légnyomást.

Ezt modern kémiai-klímamodellek is reprodukálják, bár a nagyságban, időzítésben és térbeli mintázatban továbbra is komoly bizonytalanság van. (ACP)

Ahol viszont Clayton elmélete nagyon látványosan elbukik, az a 89,36 éves szabályos napciklus.

Clayton ugyanis konkrétan azt állította, hogy a napfoltadatokban lévő különböző periódusok körülbelül 89,36 évente újra összeállnak. Fogta az 1798 utáni napfoltgörbét, 89,36 évvel előretolta, és mivel 1883–1937 között jól hasonlított a megfigyelésekhez, azt írta, hogy ésszerű arra következtetni: hasonló pontossággal a következő 89 év is előrejelezhető. (Smithsonian Research Online)

Itt van az a luxusunk, ami neki nem volt:

azóta ténylegesen eltelt majdnem az a 89 év.

Ezért én most gyorsan lefuttattam egy egyszerű, valódi „out-of-sample” ellenőrzést a mai hivatalos WDC-SILSO 13 hónapos simított napfoltszám-adatsoron, amely 1749-től napjainkig tart. (SIDC)

Clayton tesztjének lényegét tartottam meg: az adatsort 89,36 évvel eltolva összehasonlítottam a tényleges későbbi napfoltszámokkal.

Az eredmény nagyon beszédes.

Clayton saját „próbaidőszakában”, 1883–1937 között, a 89,36 évvel eltolt régi görbe és a tényleges görbe korrelációja nálam:

r ≈ +0,70

Ez valóban meglehetősen jó kapcsolat.

Vagyis érthető, miért lelkesedett érte Clayton.

Csakhogy ha pontosan ugyanezt a szabályt 1939 utánra alkalmazom — tehát arra az időszakra, amelyet Clayton már nem használhatott az elmélet megalkotásához —, akkor 1939 és 2026 között:

r ≈ –0,07.

Gyakorlatilag nincs kapcsolat.

Ez egy tankönyvi példa arra, miért olyan fontos az out-of-sample teszt. A modell gyönyörűen illeszkedett arra az adatra, amelyből felfedezték, majd az új adatokon összeomlott.

A napfoltmaximumok időpontjain is szépen látszik a probléma. A 89,36 éves eltolással:

1860,1 → 1949,5-ös maximumot jósolna; ténylegesen kb. 1947,4.

1870,6 → 1960,0; ténylegesen 1958,2.

1884,0 → 1973,3; ténylegesen 1968,9.

1894,0 → 1983,4; ténylegesen 1980,0.

1906,1 → 1995,5; ténylegesen 1989,9.

1917,6 → 2007,0; ténylegesen 2001,9.

1928,3 → 2017,7; ténylegesen 2014,3.

1937,3 → 2026,6; a 25. napciklus tényleges maximuma 2024 októberében következett be. A SILSO jelenlegi hivatalos értékelése szerint ekkor a simított napfoltszám 160,9 volt. (SIDC)

Tehát a 89 éves „óra” fokozatosan kimegy a fázisból.

Ez tökéletesen megfelel annak, ahogy ma a Gleissberg-ciklust értelmezzük. Valóban létezik a napciklus amplitúdójának egy nagyjából évszázados változékonysága. De a modern napfizikai összefoglalók ezt nem szigorú periódusnak tekintik. A jellemző időskála kb. 60–120 év között változik, nem pedig pontosan 89,36 év. A modern szakirodalom ezért inkább „kváziperiódusnak” vagy amplitúdómodulációnak nevezi. (Springer Nature Link)

A modern napfizika szerint ráadásul a napciklusnak jelentős stochasztikus, azaz véletlenszerű komponense van. Emiatt nincs olyan hosszú távú fázisrögzítés, amely alapján egy 1700-as évekbeli görbét egyszerűen 89 évvel odébb lehetne tolni, és abból megkapnánk a 20–21. század naptevékenységét. (arXiv)

Így én most már Clayton 1939-es munkáját három részre választanám:

Clayton állítása	Mai helyzet
A 11 éves napciklus valódi	Igen
A napciklus hat a légkörre	Igen, kis mértékben
A hatás nem egyenletes földrajzilag	Igen
Napmaximumkor eltolódhatnak nyomási/jet-rendszerek	Van rá modern bizonyíték
Erősebb ciklusnál erősebb lehet a légköri jel	Van rá modern bizonyíték
A North Atlantic/európai kapcsolat mindig működik	Nem
A Nap meghatározza az európai időjárást	Nem
Pontos, 89,36 éves napóra létezik	Nem
A ciklusokból évtizedekre előre lehet jelezni	Nem

Számomra a legérdekesebb eredmény az első fele: Clayton légköri „vándorlás” elképzelését nem lehet egyszerűen kidobni. Nyolcvan évvel később, sokkal jobb adatokkal és teljesen más módszerekkel is találnak napciklussal összefüggő poleward/northward eltolódásokat és légnyomási mintázatokat. Csak kiderült, hogy ezek gyenge, valószínűségi, évszak- és állapotfüggő hatások, nem pedig óraműpontosságú éghajlati ciklusok.

 

Közben találtam valamit, ami jobb annál, mintha csak mi próbálnánk nulláról újraszámolni Clayton adatait: 2026 áprilisában megjelent egy tanulmány, amely ERA5 és NOAA 20CRv3 reanalízissel kifejezetten a napciklus és az észak-atlanti légnyomási mező kapcsolatát vizsgálja. Vagyis nagyon közel kerültünk Clayton 1939-es állításának modern ellenőrzéséhez. (Royal Meteorological Society)

Clayton eredeti állítását először pontosítsuk. Nem egyszerűen azt írta, hogy „napmaximumkor magasabb a légnyomás”. Több mint 200 állomást simított össze, és azt állította, hogy a pozitív és negatív légnyomási anomáliák földrajzi helyzete változik a naptevékenység erősségével. Az 1917-es erős maximum idején magas szélességeken talált barometrikus maximumot az Észak-Atlanti-óceánon, míg az 1906-os gyengébb maximum esetében az óceánok fölötti maximumok nagyjából 40–50° É között voltak. (Smithsonian Research Online)

Ez tehát tényleg Clayton saját állítása volt, nem Berkes túlértelmezése.

A modern ellenőrzés eredménye viszont három részre bontja a dolgot.

1. Valóban létezik naptevékenységgel összefüggő északra/sark felé történő eltolódás.

Roy és Haigh 2010-ben 155 év globális tengerszinti légnyomását elemezte többváltozós regresszióval. A North Pacific térségben magasabb naptevékenységnél statisztikailag szignifikánsan:

• gyengült az Aleut-mélynyomás,

• és északabbra tolódott a Hawaii-magasnyomás.

Ez feltűnően hasonlít Clayton 1939-es elképzeléséhez. (ACP)

Más modern munkák pedig a szubtrópusi jet poleward, vagyis sark felé történő eltolódását találták napmaximum idején. Misios és Schmidt megfigyelési adatokban a szubtrópusi troposzférikus jet gyengülését és poleward elmozdulását mutatta ki a 11 éves napciklus maximumában. (Wiley Online Library)

Tehát Clayton alapötlete:

nagyobb naptevékenység → a nagy léptékű légköri cirkuláció egyes elemei földrajzilag elmozdulnak

mai szemmel nem téves.

Ez szerintem a legfontosabb eredmény.

---

2. Az Észak-Atlanti-óceánon is megtalálták a napjelet – de nem úgy működik, ahogy Clayton gondolta.

A 2026-os Misios–Gonzalez–Gray–Osprey–Ma tanulmány egyszerre használta:

• a hosszú 20th Century Reanalysis (20CRv3) adatsort,

• és a modern ERA5 reanalízist.

Az eredmény egy robusztus pozitív téli tengerszinti légnyomási anomália az Azori-szigetektől északra, amely a napmaximum után jelenik meg legerősebben. (Royal Meteorological Society)

De jön a nagy különbség Claytonhoz képest:

nem a napmaximum évében a legerősebb.

A maximum:

napmaximum + 2–3 év

körül jelentkezik. (EGUsphere)

Ez nagyon lényeges.

Clayton nagyjából ezt képzelte:

Nap aktivitása ↑
→ azonnal átrendeződik a légnyomási mező
→ magasnyomási centrum északabbra kerül.

A modern kép inkább:

Napmaximum
→ légköri/sztratoszférikus változás
→ óceán–légkör kölcsönhatás
→ a jel részben eltárolódik az óceánban
→ 2–3 év múlva erősebben visszahat az észak-atlanti légkörzésre.

A 2026-os szerzők szerint az óceán termikus tehetetlensége és a következő teleken újra felszínre kerülő hőmérsékleti anomáliák magyarázhatják ennek legalább egy részét. (EGUsphere)

Ez jóval bonyolultabb Clayton modelljénél.

---

3. És most jön pontosan a kérdésünk: erősebb napciklus → erősebb/elmozdultabb légköri válasz?

Erre már van modern bizonyíték — de nem elég erős ahhoz, hogy Clayton egyszerű szabályát törvénynek mondjuk.

A Drews és munkatársai által 2022-ben végzett kísérlet ebből a szempontból különösen érdekes. Két korszakra osztották az adatokat:

1850–1931: gyengébb napciklusok,
1932–2014: erősebb napciklusok.

Mindkét csoportban hét teljes napciklus volt.

Az erősebb ciklusok korszakában a napjel sokkal rendezettebben jelent meg a légkörben. A felszíni nyomással/NAO-val való kapcsolatnál azt találták, hogy alacsony napciklus-amplitúdóknál a korrelációk nagyjából nulla körül szóródnak, nagyobb amplitúdóknál viszont pozitívabbá és erősebbé válnak.

Ez már nagyon közel áll Clayton gondolatához:

nem minden napciklus egyforma; az erősebb napciklus nagyobb eséllyel hagy felismerhető nyomot a légköri cirkuláción.

De a tanulmány maga hangsúlyozza, hogy a kapcsolat nem egyszerűen arányos a naptevékenység erősségével. Az atmoszféra saját belső dinamikája óriási zajt rak rá.

És ezt egy 2025-ös, több különböző klímamodellt összehasonlító vizsgálat még erősebben aláhúzta. A Nap közvetlen jele a felső sztratoszférában stabilan kimutatható, és bizonyos tartományban valóban nő a napciklus amplitúdójával. A jel lefelé terjedése a troposzférába és a felszínre azonban már erősen modell- és háttérállapot-függő. Egyes modellekben szépen működik, másokban alig. (ACP)

Ez lényegében megmagyarázza, miért ilyen nehéz 80 éve eldönteni ezt a kérdést.

---

Így áll most Clayton 1939-es hipotézise:

Clayton állítása	Mai ellenőrzés
A napciklus hatással lehet a nagy léptékű légnyomási mezőre	Igen
A nyomási rendszerek földrajzi helyzete változhat	Igen
Nagy naptevékenységnél északra/poleward tolódhatnak bizonyos rendszerek	Igen, több régióban kimutatták
A szubtrópusi jet is poleward mozdulhat	Igen
Erősebb napciklus nagyobb légköri jelet adhat	Van rá bizonyíték
Minél erősebb a ciklus, annál északabbra kerül a magasnyomási centrum	Nincs általános törvényként igazolva
40° → 50° → 60° jellegű szabály érvényes	Nem igazolt
A válasz rögtön a napmaximumkor jelentkezik	Nem feltétlenül; az Atlanti-térségben 2–3 éves késés is fontos
Ebből önmagában időjárást lehet előre jelezni	Nem

Vagyis ha Berkes 1940-es évekbeli mondatát ma akarnánk átírni, én ezt írnám:

Erősebb naptevékenység bizonyos évszakokban és térségekben módosíthatja a nagy léptékű légköri cirkulációt, és egyes magasnyomási rendszereket, illetve futóáramlásokat sark felé tolhat. A felszíni válasz azonban kicsi, térben és időben változó, és akár több évvel is késhet; ezért az eltolódás nem tekinthető a napfoltciklus erősségével egyszerűen arányos törvénynek.

Ez nagyon más, mint azt mondani, hogy Clayton „tévedett”. A jelenség lényegét valószínűleg észrevette, csak három erősebb példából túl egyszerű szabályt csinált.

Van még egy különösen érdekes rész. Clayton 1906–1893–1917 összehasonlítása mindössze három napfoltmaximumra építette a látványos „egyre északabbra” érvet. Ez tudományos szempontból nagyon kevés. Azóta nagyjából további tíz teljes ciklust kaptunk. A modern munkák már ebből a sokkal hosszabb sorból azt mutatják, hogy a solar–pressure kapcsolat nem állandó az időben: vannak évtizedek, amikor feltűnően erős, és vannak, amikor szinte eltűnik a belső légköri változékonyságban. A 2026-os tanulmány ezt kifejezetten „non-stationary”, azaz időben nem állandó kapcsolatként írja le. (EGUsphere)

Tehát a következő lépésnél már én is módosítanám az eredeti vizsgálati tervünket. Nem csak azt kellene megkérdezni:

„hányadik szélességi fokon van a magasnyomási maximum?”

hanem ciklusonként négy dolgot:

napciklus erőssége → nyomási anomália nagysága → anomália szélességi helyzete → késés 0–4 év.

Így derülne ki igazán, hogy Clayton „erősebb = északabb” szabályából marad-e bármi, ha a modern módszerrel az összes 19–24. napciklust ugyanazon mércével összehasonlítjuk.

A teljes saját, ciklusonkénti 20CRv3-regressziót viszont még nem állítom kész eredménynek: a NOAA nyers, több száz MB-os NetCDF állományát ebben a környezetben nem sikerült rendesen letöltenem. A szakirodalmi ellenőrzés viszont ennél szerencsésebben alakult, mert a 2026-os tanulmány gyakorlatilag pont azt a modern reanalízises ellenőrzést végezte el, amelyet kerestünk, csak nem Clayton 40°–50°–60° hipotézisét tette meg előre definiált tesztnek. (Royal Meteorological Society)

 

 

Berkes teljes mondatát mai szemmel szétszedve az derül ki, hogy a meteorológiai logikájának a közepe meglepően jó volt, de túl messz ment, amikor ezt közvetlen és rendszeres napfoltvezérlésnek tekintette.

Az eredeti állítása:

„Nagy tevékenység esetén nő a cirkuláció erőssége, ami a telek enyhülésében és a nyarak hűvösödésében nyilvánul meg (erősödő nyugati szél!).
A kis tevékenységű szakaszokban nyugodtabb, tehát télen hideg, nyáron meleg időjárásban van részünk.”

Ebből az első fontos rész:

erősebb nyugatias áramlás → enyhébb tél + hűvösebb nyár Európában

lényegében helyes.

Egy 2025-ös Nature Communications-tanulmány szinte tankönyvszerűen ugyanazt a fizikai kapcsolatot írja le. Télen az európai kontinens hidegebb az Atlanti-óceánnál, ezért a nyugatias áramlás enyhe óceáni levegőt szállít Európába. Nyáron viszont a kontinens melegebb az óceánnál, ezért ugyanaz a nyugatias áramlás hűtő hatású. A gyenge, kanyargós nyugatias áramlás ezzel szemben kedvezhet a blokkoló anticiklonoknak és a tartós hőhullámoknak. (Nature)

Vagyis Berkes ezen gondolatmenete:

nyugatias szél erősödik
→ télen több enyhe atlanti levegő
→ nyáron több hűvösebb atlanti levegő

meteorológiailag ma is teljesen értelmes.

Sőt, ebből következik egy érdekes dolog: az a kijelentése, hogy ugyanaz a cirkulációs változás télen melegít, nyáron hűt, egyáltalán nem paradoxon.

Télen:

Atlanti-óceán ≈ viszonylag meleg
→ nyugati szél
→ Európa melegszik.

Nyáron:

Atlanti-óceán ≈ viszonylag hűvös
→ nyugati szél
→ Európa hűl.

Ebben Berkes nagyon jól gondolkodott. (Nature)

A problémásabb rész az első néhány szó:

„Nagy [nap]tevékenység esetén nő a cirkuláció erőssége.”

Itt a mai válasz már az, hogy:

bizonyos körülmények között igen — de nem általános törvényként.

A modern mechanizmus ráadásul igen érdekes, mert Berkes korában ezt még nem ismerhették.

Napmaximumkor megnő az UV-sugárzás. Az UV jelentős részét a sztratoszférikus ózon nyeli el. Emiatt:

napmaximum
→ több UV
→ több ózontermelés és nagyobb melegedés a trópusi felső sztratoszférában
→ nő az Egyenlítő–sarkvidék hőmérsékleti gradiens
→ nyugatias szélanomália alakul ki a közepes szélességek felső sztratoszférájában
→ a változás kölcsönhatásba lép a planetáris hullámokkal
→ bizonyos teleken lefelé terjedhet a troposzféráig és akár a felszínig.

Pontosan ezt mutatja a Drews és munkatársai által 2022-ben közölt mechanizmus is.

Ez meglepően közel van Berkes egyszerű mondatához:

„Nagy tevékenység esetén nő a cirkuláció erőssége.”

Csak ő még nem tudta, hogy a kapcsolat valószínűleg nem úgy működik, hogy a Nap egyszerűen jobban „meghajtja” a troposzférát, hanem egy UV → ózon → sztratoszféra → planetáris hullámok → troposzféra láncon keresztül.

És itt jön az első nagy korrekció.

A napmaximum által létrehozott sztratoszférikus nyugatias jel sokkal biztosabb, mint a felszíni európai jel.

A 2022-es modellkísérletben az erős napciklusok idején valóban megjelent egy NAO-szerű felszíni légnyomási válasz, és a napmaximum inkább a pozitív, zonálisabb NAO-állapot valószínűségét növelte. De a kutatók szerint a napsugárzásból eredő európai felszíni jel nagysága csak körülbelül 19%-a volt a légkör saját belső változékonyságának.

Ez óriási különbség.

Berkes gondolkodása nagyjából:

Nap → cirkuláció → időjárás.

A modern kép:

Nap → kicsi lökés a légköri rendszernek → ettől bizonyos cirkulációs állapotok valamivel valószínűbbé válnak → de a légkör saját változékonysága sokkal nagyobb.

Ezért egy adott napmaximum idején simán lehet olyan európai tél, amely egyáltalán nem illik a szabályba.

A Drews-féle modellben például a felszíni jel legerősebben februárban jelentkezett; a teljes december–január–február átlagban már annyira elmosódott, hogy az alsó troposzférában nem kaptak szignifikáns zonális széljelet.

Ez fontos.

Nem mondhatjuk tehát:

napmaximum = erős nyugati szél egész télen.

Inkább:

napmaximum → bizonyos körülmények között nagyobb valószínűséggel alakul ki a késő téli légkörben olyan állapot, amely erősebb zonális/nyugatias cirkulációnak kedvez.

A legújabb, 2026-os vizsgálatok is ebben az irányban fogalmaznak: a 11 éves napciklusnak kicsi, de potenciálisan nem elhanyagolható hatása lehet az észak-atlanti téli cirkulációra, miközben továbbra is vita van a felszíni jel robusztusságáról. (Royal Meteorological Society Journal)

A következő állítás:

„kis naptevékenység → nyugodtabb cirkuláció → hidegebb tél”

már sokkal problémásabb.

A „nyugodtabb” szót ma valószínűleg nem használnánk.

Alacsony naptevékenységnél egyes vizsgálatok szerint gyakoribb lehet a negatív NAO-szerű állapot, a gyengébb zonális nyugatias áramlás és a blocking. Ez valóban lehetővé teszi, hogy északi vagy keleti hideg levegő áramoljon Európába. Az Ineson-féle modellkísérlet például alacsony naptevékenységnél negatív NAO/AO-szerű felszíni mintázatot és hidegebb észak-európai teleket kapott. (Nature)

De ettől a légkör nem lesz „nyugodt”.

Sőt.

Egy blocking helyzetben a zonális, nyugat–keleti áramlás valóban gyengébb lehet, miközben nagyon erős észak–déli légmozgások zajlanak. Például:

Skandinávia fölött blocking magasnyomás
→ az atlanti nyugati áramlás eltérül
→ ÉK-Európából/sarkvidékről hideg levegő indul dél felé
→ Közép-Európában kemény hideg.

Ez nem gyenge időjárási dinamika, csak kevésbé zonális és inkább meridionális cirkuláció.

Tehát Berkes „nyugodtabb” szavát ma inkább erre cserélnénk:

gyengébb zonális nyugatias áramlás / gyakoribb blocking.

És még ennél is fontosabb: az „alacsony naptevékenység = hideg európai tél” kapcsolat nem reprodukálható minden adatsoron.

Sirocko és munkatársai 2012-ben például azt találták, hogy a Rajna 14 történelmi befagyásából 10 napfoltminimum közelében történt, és ebből erős nap–európai tél kapcsolatot következtettek. (Wiley Online Library)

Egy évvel később van Oldenborgh és munkatársai megpróbálták reprodukálni az eredményt. Nem sikerült. Más történeti rekonstrukciókkal és műszeres adatokkal nem kaptak szignifikáns kapcsolatot a naptevékenység és az európai tél súlyossága között; szerintük a Rajna-adatok kiválasztása is problémás volt. (KNMI)

Ez nagyon jó példája annak, hogy miért vitatott még ma is a kérdés.

Viszont más, kifinomultabb vizsgálatok találtak napjelet.

Gray és munkatársai 2013-ban például hosszú észak-atlanti/európai adatsorokban statisztikailag szignifikáns, körülbelül 11 éves jelet találtak, amikor figyelembe vették, hogy a felszíni válasz a napciklust néhány évvel követheti. (Wiley Online Library)

Ez megint azt sugallja, hogy Berkes nem teljesen rossz kapcsolatot látott — csak túl közvetlennek képzelte.

A nyári rész a legérdekesebb.

Berkes szerint:

erős naptevékenység → erős nyugati szél → hűvösebb nyár.

Ennek a második fele igaz:

erős nyugati szél → hűvösebb európai nyár.

A 2025-ös Nature Communications-munka ezt kifejezetten kimondja: nyáron az óceán hidegebb a kontinensnél, ezért a nyugatias szél hűti Európát; a gyenge, meanderező áramlás és a Scandinavian Blocking viszont kedvezhet a közép- és észak-európai hőségnek. (Nature)

A Naphoz kötött első fele azonban nincs hasonlóan jól igazolva.

A modern solar–climate kutatás egyik feltűnő sajátossága, hogy a legerősebb és legkonzisztensebb regionális napjelek télen jelennek meg. Ennek oka is érthető: az északi félteke téli sztratoszférájában erős a poláris örvény, erős a meridionális hőmérsékleti gradiens, és a planetáris hullám–sztratoszféra kölcsönhatások lehetővé teszik a napjel lefelé terjedését. A Drews-vizsgálat is kifejezetten az északi félteke télre koncentrál.

Nyáron ugyanez a top-down útvonal sokkal kevésbé hatékony.

Vannak ugyan érdekes nyári napjelek. Egy 2024-es vizsgálat például alacsony napsugárzásnál gyakoribb Rossby-hullámcsomagokat és több szélsőséges csapadékeseményt talált Nyugat-Európa nyári időjárásában. (Wiley Online Library)

De ebből még nem következik egy stabil:

napmaximum = hűvösebb magyar/európai nyár

szabály.

Erre jelenleg nincs olyan erős bizonyíték, mint a téli sztratoszféra–NAO kapcsolatra.

És most jön szerintem az egész ellenőrzés legérdekesebb eredménye.

Ha Berkes mondatából kivesszük a Napot, akkor egy meglepően modern meteorológiai állítás marad:

Erős, zonális atlanti cirkuláció esetén Európa telei enyhébbek, nyarai hűvösebbek; gyenge nyugatias áramlás és gyakoribb blocking esetén a telek hidegebbek, a nyarak pedig melegebbek lehetnek.

Ez ma is nagyjából igaz. (Nature)

Ami nem állja meg ugyanilyen erősen a helyét, az:

A Nap erőssége rendszeresen eldönti, melyik cirkulációs állapot következik.

A modern eredmény inkább:

A napciklus enyhén eltolhatja a valószínűségeket, főleg télen, főleg a sztratoszférán keresztül, és valószínűleg inkább erős napciklusoknál. De nem uralja az észak-atlanti–európai cirkulációt.

Ha pontoznám Berkes egyes állításait:

Berkes állítása	Mai értékelés
Erős nyugatias cirkuláció → enyhébb európai tél	9/10
Erős nyugatias cirkuláció → hűvösebb európai nyár	8–9/10
Gyenge nyugati áramlás/blocking → hideg tél lehet	9/10
Gyenge nyugati áramlás/blocking → forró nyár lehet	9/10
Napmaximum → erősebb sztratoszférikus nyugati szél	8/10
Ez a jel lejut a felszínre	5–6/10, feltételes
Napmaximum → enyhébb európai tél	4–6/10, valószínűségi kapcsolat
Napmaximum → hűvösebb európai nyár	2–3/10, nincs robusztusan igazolva
Napminimum → „nyugodtabb” légkör	2/10, rossz megfogalmazás
A napciklusból megjósolható az európai évszak	1–2/10

Van még egy különösen érdekes következmény a Berkes által leírt 1895–1939-es európai téli melegedésre. Ha valóban főként az történt, hogy ebben az időszakban gyakoribbá/erősebbé vált a zonális atlanti cirkuláció, akkor külön ellenőrizhető, hogy a korabeli NAO-, blocking- és nyugati szél-adatsor tényleg úgy változott-e, ahogy Berkes 1943-ban állította.

 

Megvan a történelmi teszt, és az eredmény árnyaltabb, mint Berkes leírása. A legfontosabb: 1895 körül tényleg történt egy látványos váltás az észak-atlanti téli cirkulációban, de 1895–1940 között nem következett be folyamatos erősödés. Ez megmagyarázhatja, hogy Berkes miért látott összefüggést, de az általa felállított hosszú, egyirányú folyamatot a mai adatok nem igazolják.

A téli nyugati cirkuláció mérésére a Hurrell-féle állomási NAO-indexet használtam. Ez 1864-ig visszanyúlik. A pozitív NAO éppen azt jelenti, ami nekünk kell: nagyobb észak-atlanti nyomáskülönbséget, erősebb közepes szélességi nyugatias áramlást, és általában enyhébb, nedvesebb nyugat-európai telet. (climatedataguide.ucar.edu)

1. Erősödött-e a nyugati cirkuláció 1890 és 1940 között?

A DJFM, vagyis december–márciusi NAO évtizedes átlaga:

Időszak	átlagos téli NAO
1890–1899	−0,02
1900–1909	+0,78
1910–1919	+0,05
1920–1929	+1,11
1930–1939	+0,13

Ez már önmagában beszédes.

Nincs folyamatos emelkedés.

1890 → 1900-as évek: erősödés.
1910-es évek: visszaesés.
1920-as évek: nagyon erős pozitív NAO.
1930-as évek: újra majdnem semleges.

A teljes 1890–1939-es lineáris trend mindössze +0,035 NAO-egység/évtized, és statisztikailag teljesen jelentéktelen (p≈0,84).

Tehát Berkes azon általános elképzelése, hogy az előző évtizedek során egyre erősebbé vált a nyugati cirkuláció, nem igazolható a ma használatos NAO-indexből.

2. Viszont 1895 körül tényleg történt valami

Ez az igazán érdekes rész.

Külön kiszámoltam:

1890–1895 átlagos téli NAO: −0,57

majd:

1896–1905: +0,55

és:

1906–1915: +1,22

Ez már nagy váltás.

Vagyis Berkes 1895 körüli „fordulópontja” nem légből kapott. Az 1890-es évek első felében az észak-atlanti téli cirkuláció kifejezetten negatív NAO-jellegű volt, majd az 1890-es évek második felétől és az 1900-as években sokkal zonálisabb, nyugatiasabb állapot következett.

Nézzük meg néhány különösen látványos évet:

1892: −2,02
1893: −1,07
1895: −3,97

majd:

1896: +1,12
1897: +1,09
1898: +1,02
1903: +3,89
1905: +1,98
1906: +2,06
1907: +2,06.

Ilyen adatsor mellett egy 1940 körüli meteorológus számára teljesen érthető volt az a benyomás, hogy az 1890-es évek közepén valami megváltozott az európai cirkulációban.

És tényleg megváltozott.

Csak nem úgy, hogy onnantól 1940-ig folyamatosan erősödött.

3. Budapest téli hőmérséklete mit mutat?

Itt a mai HungaroMet homogenizált budapesti havi sorát használtam. Ennek nyilvánosan elérhető egységes sorozata 1901-től indul, tehát Berkes pontos 1895-ös törését ezzel nem lehet teljes egészében megvizsgálni. (HungaroMet)

Viszont 1902–1939-re kiszámítható minden DJF-tél.

És itt jött a meglepetés:

1902–1939 téli hőmérsékleti trend Budapesten: kb. −0,22 °C/évtized.

Tehát nem melegedés, hanem enyhe lehűlés.

Ráadásul ez a trend statisztikailag nem szignifikáns (p≈0,35), tehát helyesebben azt mondhatjuk:

1902–1939 között nincs kimutatható egyirányú téli hőmérsékleti trend Budapesten.

Ha belevesszük az extrém hideg 1939/40-es telet is, a negatív trend még erősebb, kb. −0,38 °C/évtized lesz. A HungaroMet adatsorában 1939–40 valóban igen hideg időszak. (HungaroMet)

Ez első látásra ellentmond Berkesnek.

De van egy lényeges részlet.

Berkes nem azt írta, hogy 1895 után minden évben folyamatosan emelkedett a téli hőmérséklet. Azt állította, hogy az 1895 előtti hidegebb rezsimhez képest az utána következő telek átlagosan melegebb szintre kerültek.

Ehhez 1895 előtti adat kell.

4. Megnéztem a régi budapesti állomási sort is

A Berkeley Earth adatbázisban megvan a Budapest/Meteorologia állomás rendkívül hosszú sorozata, egészen 1780-ig; ugyanott nyers és korrigált/homogenizált értékeket is közölnek. (data.berkeleyearth.org)

És már az 1890-es évek adataiból látható, hogy Berkes mire reagált.

Például:

1890 december: −3,2 °C
1891 január: −6,2 °C
1891 február: −3,7 °C

1892 december: −2,9 °C
1893 január: −9,0 °C

1895 január: −1,5 °C
1895 február: −4,9 °C.

Az 1890-es évek első felében tehát valóban brutálisan hideg telek sorozata fordult elő.

Utána például:

1896 december +0,8 °C
1897 január +0,1 °C
1897 február +2,1 °C;

1898 december +2,3 °C
1899 január +2,7 °C
1899 február +1,9 °C;

1900 január +0,9 °C
1900 február +4,8 °C.

Ez már tényleg látványos.

Tehát az 1895 körüli váltás Budapest adataiban is valós jelenségnek látszik.

Ráadásul pontosan akkor történt, amikor az NAO is erősen negatív állapotból pozitívabb állapotba váltott.

Ez már sokkal érdekesebb egy egyszerű véletlen egybeesésnél.

5. De tartott-e ez egészen 1940-ig?

Nem.

A budapesti téli átlagok az 1901 utáni homogenizált HungaroMet-sorban:

1902–1910: 1,07 °C
1911–1920: 1,18 °C
1921–1930: 0,45 °C
1931–1939: 0,58 °C

Tehát a 20. század első két évtizede valóban viszonylag enyhe volt, de aztán nem folytatódott a melegedés.

Ez azért fontos, mert Berkes az 1940-es évek elején már pont egy olyan időszak végéről nézte vissza a történetet, amelyben több rendkívül hideg tél is megjelent.

Vagyis az általa érzékelt „1895 utáni enyhébb rezsim” lehetett valós, de az a kijelentés, hogy 1895-től általánosan és folyamatosan enyhültek a telek, már túl erős.

6. Mi a helyzet a „nyarak hűvösödtek” állítással?

Itt Berkes még rosszabbul jár.

A HungaroMet havi adatokból kiszámítva Budapest JJA, vagyis június–július–augusztus átlagát:

1902–1910: 20,64 °C
1911–1920: 19,73 °C
1921–1930: 20,49 °C
1931–1939: 21,06 °C

Tehát valóban volt egy hűvösebb 1910-es évtized.

De azután fordult a tendencia.

A 1930-as évek nyarai átlagosan mintegy 1,3 °C-kal melegebbek voltak, mint az 1910-es évek nyarai.

Az 1901–1939 közötti lineáris nyári trend nálam kb.

+0,17 °C/évtized,

nem pedig negatív.

Ez ugyan szintén nem statisztikailag szignifikáns ezen a rövid időszakon, de Berkes „a nyár hűvösödött” általánosítását biztosan nem támasztja alá.

Egy egészen friss, 2024-es magyar vizsgálat ugyanerre jutott egy másik hosszú magyarországi sor, Keszthely alapján: a korai 20. századi felmelegedés kimutatható, különösen tavasszal, de nyáron nem találtak szignifikáns lehűlő trendet; inkább emelkedő átlag látható. (MTAK Folyóirat-szerkesztő Rendszer)

7. És tényleg a nyugati szél mozgatta Budapest hőmérsékletét?

Megnéztem ezt is.

Az 1902–1940 közötti téli Budapest-hőmérsékletet összevetettem ugyanazon telek NAO-indexével.

A korreláció:

r ≈ +0,19.

A helyes irányú: pozitív NAO → valamivel enyhébb Budapest.

De gyenge, és ebben a rövid mintában nem szignifikáns.

Februárban külön már erősebb:

r ≈ +0,33, p≈0,038.

Ez érdekes, mert a modern solar–NAO kutatásokban is gyakran késő télen, különösen február körül jelenik meg a legerősebb felszíni kapcsolat.

De a teljes tél esetében Budapest már elég messze van az Atlanti-óceántól ahhoz, hogy az egyszerű NAO-index ne magyarázza meg a hőmérséklet nagy részét. Mediterrán ciklonok, keleti hidegbetörések, blocking, hótakaró stb. mind beleszólnak.

Mit mondanék most Berkes 1943-as állításáról?

Az eredeti gondolat:

1895 körül
→ erősödött a nyugati cirkuláció
→ enyhébb lett a tél
→ hűvösebb lett a nyár
→ mindez egy több évtizedes napvezérelt éghajlati ingadozás része.

A mai adatok alapján:

Az első két nyílban van valami valódi. A többi már szétesik.

Pontosabban:

Állítás	Ellenőrzés
1895 körül cirkulációs változás történt	Igen, látványosan
1890-es évek első fele negatív NAO-jellegű volt	Igen
Utána erősebb lett a nyugatias téli cirkuláció	Igen, egy időre
Budapest telei ekkor enyhültek	Igen, a korabeli adatokban látszik
A nyugati cirkuláció 1895–1940 folyamatosan erősödött	Nem
Budapest telei 1900–1940 folyamatosan melegedtek	Nem
A nyarak folyamatosan hűvösödtek	Nem
Az egész folyamatot a naptevékenység vezérelte	Nincs rá bizonyíték

És szerintem itt van a legérdekesebb tudománytörténeti következtetés:

Berkes valószínűleg egy valódi 1890-es évekbeli atlanti cirkulációs rezsimváltást figyelt meg, és ezt helyesen kapcsolta össze az európai telek megváltozásával. A hibája az volt, hogy ebből egy hosszú, szabályos, Nap által vezérelt éghajlati ciklust következtetett ki.

Tehát nem arról van szó, hogy „régen rosszak voltak az adatok”. Épp ellenkezőleg: az alapmegfigyelés meglepően jó volt; a kauzális magyarázat volt túl merész.