A közelmúlt nagy aszályai

A 18. század első nagy aszálya 1718-ban pusztított. Ennek drámai következményei Erdélyben vetekedtek a pestis következményeivel. A korabeli krónikákból kiderül, hogy 1717. május közepétől 1718. szeptember elejéig alig esett eső. A terméketlenség miatt 1718-ban akkora éhínség lett, hogy a ,, megdöglött lovaknak kutyáknak testeit, sőt Háromszéken Ozsdola faluban az éhség miatt megholt gyermekek elszáradt húsait ették némelyek; szóval akkora éhség volt, hogy némely falvakban annyin holtak el éhség mint pestis miatt” (Benkö 1853). 

Az 1720-as évek közül is több száraz volt, különösen 1726, de legfőképp 1728. Szegeden ekkor zajlottak a hírhedt boszorkánypörök. Az eső elmaradását - a sok egyéb baj mellett - a nép vallástalanságának tulajdonították, s a „felelősöket” (összesen 13 személyt), kik "bűbájos mesterségükkel s az ördög segítségével 7 esztendeig elvonták a szegedi határról az esőt s harmatot”, máglyára ítélték, s a Tisza mentén, az azóta Boszorkány-szigetnek nevezetett részen, megégették (Reizner 1899). 

A 18. század legsúlyosabb aszályai a század vége felé, 1779-től kezdve bontakoztak ki. Ebben az időben átlagosan minden második év aszályos volt. A csapadékszegénység szokatlanul nagy hőséggel (nyáron 40 °C körüli maximumokkal) párosult. 

A 19. század első kétharmadában - több nagy árvíz ellenére - gyakoriak voltak az aszályos évek, pl. 1834., melynek szárazságát Széchenyi is megtapasztalhatta al-dunai útján: „Oly szárazságai, oly alacsony állásrul, mint az idei, egy élő ember sem emlékezik... Nem akar esni az eső, s mi már nem tudunk hajózni; de ami több, még marháinkat sőt szinte magunkat se tudjuk eltartani, mert nincs eső!... De ugyan szárazságink, melyek, mint látszik, most többször fordulnak elő, mint ezelőtt, nem sanyargatnak e még inkább, mint néhai vízáradásaink? Én azt hiszem, általánosan szólva, inkább vagyunk felettei szárazságok mint igen nagy nedvességek kitéve, noha szinte negyedrésze hazánknak mocsár vagy kiöntési lapály” (Széchenyi 1893). 

A 19. század utolsó harmadára - az erősen csapadékos és hűvös időjárás következtében - a nagy árvizek és belvizek nyomták rá bélyegüket. 

Az 1794. évi rendkívüli szárazság emlékezete 

A Hasznos Mulatságok (1822) jegyzéke az 1794. esztendő időjárásának leírását így kezdi: "mind a tél mind a nyár örök emlékezetre méltó. Egész télen se hó, se eső, se fenn bíró fagy nem volt. 1793-ki október, november már oly szárazok, hogy sok helyeken őszit se vethettek, a kutak kiszáradtak, sőt a folyók is, annyira, hogy őrölni nem lehetett. A Tisza úgy elszáradt, hogy csak térdig ért, és sok helyeken pénzen adták a vizet. A magyar Alföldön 1794-ben sem tavaszit, sem kukoricát nem vethettek, a mezők úgy kiégtek, hogy egész nyáron szalmázni kellett a marhákat. Sem széna, sem semmiféle gabona nem lett ember és barom majd mind elveszett. ” 

A Magyar Hírmondó levelezője Aradról 1794. április 2-án így ír: „Ezen földről oly újságot közölhetek, hogy már öt hetektől fogva semmi esőnk nem volt, és mivel a tél többnyire száraz időkkel múlt el: a földek annyira megrepedeztek a szárazságtól, hogy nyáron a nagy hévségtől se repedezhetnek meg inkább; ezért az őszi vetésekhez kevés reménységünk vagyon." 

Az 1863. évi katasztrofális aszály 

Az új termés elmaradása miatt az éhínség elkerülhetetlen volt. Kenyér helyett sásböndőből, vagy böngyöléből készített lepényt és korpapogácsát ettek, amihez fakéregből megdarált lisztes anyagot is kevertek. A jószágállomány kipusztulása koldusbotra juttatta a korábban még jómódban élő kisbirtokosokat is. Sokan pár köböl búzáért elkótyavetyélték ingatlanjukat. Mások elvándoroltak szülőföldjükről és csak a következő év tavaszán, vagy még később kerültek haza. Az ínséges idő nyomai a közegészségügyi állapotokban is észlelhetők voltak. A hiányos táplálkozás, a hosszas éhezés, a fertőzött víz stb. miatt ijesztő mértékben megemelkedett a halálozások száma. A rettenetes aszály elsősorban a földművelő, de legfőképp az állattenyésztő lakosságot sújtotta. A Nagykunságban az állatállománynak mintegy 80%-a pusztult el. 

A helytartótanács intézkedései és az országosan kibontakozó segélyakciók súlyos tragédiákat előztek meg. A lakosságot természetbeli juttatásokkal, pénzkölcsönnel, különféle adományokkal segítették. Legnagyobb szükség a vetőmagra volt. Számos helyen nagyszabású ínségmunkákat szerveztek. Legnagyobb számban a folyószabályozási és ármentesítő munkálatokban, valamint út- és vasútépítésekben vettek részt. 

Az aszály okait már 1863-ban elkezdték kutatni. Sokan a mocsarak lecsapolásában és a folyók szabályozásában, mások a hegyvidéki erdők elpusztításában vélték fölfedezni a fő okot. Ezeket a föltevéseket megcáfolták az 1870-es évek második felétől sorozatosan bekövetkező nedves esztendők és a nyomukban kialakuló rendkívüli árvizek és belvizek. Az 1863. évinél súlyosabb aszály azóta sem fordult elő hazánkban, de nincs kizárva, sőt nagyon is valószínű, hogy ilyen időjárás a jövőben is elő fog fordulni, csak azt nem tudjuk, hogy mikor. Annyi azonban bizonyos, s ez megnyugtató, hogy egy hasonló aszálynak ilyen katasztrofális következményei már nem lennének, az agrotechnika fejlődése és nem utolsó sorban az öntözés térhódítása miatt, melyhez az első lökést éppen az 1863. évi aszály adta meg. 

Az 1928. évi nyár viszont rendkívüli hőségével tűnt ki. "A legnagyobb felmelegedés Alföldünkön meghaladta a 40 fokot (Szerep, 1928. július 17-én 41,1 fok), sőt még az Alföld hűvösebb É-i tájain is megközelítette a 39 fokot” (Péczely 1965). 1930-tól kezdve sorozatban követték egymást az aszályos évek. Az aszályosság 1935-ben tetőzött.

Az aszály okait elemző viták már az évtized elején is nagy hullámokat vertek. A korabeli sajtóban az ármentesítés és belvízrendezés megtervezőit és végrehajtóit az Alföld kiszárításával vádolták, főként ezeknek a beavatkozásoknak tulajdonítva a talaj kiszáradását, a talajvízszint lesüllyedését, sőt - a nagyfokú párolgás megszűnéséből eredeztetve - az esők elmaradását s a mindezekhez járuló elszikesedést is. A vádakat többek között Kenessey (1931) és Réthly (1933) utasította vissza, többévtizedes megfigyelési adatokkal igazolva azok tarthatatlanságát. Válaszuk lényege: az éghajlatot, nagy vidékek átlagos időjárási képét, helyi emberi beavatkozással megváltoztatni nem lehet, mert az időjárás megnyilatkozásában olyan erős és periodikusan visszatérő természeti hatások jutnak érvényre, amelyek mellett minden emberi beavatkozás elenyészően kicsiny. A vitába bekapcsolódott Kaán (1933) is, aki leszögezte, hogy ilyen országos, sőt rendszerint az egész kontinensre kiterjedő kedvezőtlen klímajelenséget sem erdőtelepítésekkel, sem fásításokkal nem lehet leküzdeni. 

1934-ben a tavaszi aszály okozta a fő gondot. 1935-ben a nyári szárazság országszerte rendkívüli méreteket öltött. Az esőmennyiség oly feltűnően kevés volt, hogy a nagy csapadékhiány valósággal elemi csapásként sújtotta a gazdaságot, különösen a Duna-Tisza közének Nagykőröstől Kiskunfélegyházáig, sőt Kistelekig húzódó részét, Szentes és Kunhegyes környékét, valamint majdnem egész Békés megyét. 

"Debrecen városa megengedte a pásztoroknak, hogy a Hortobágyról az erdei legelőkre hajtsák a jószágot. A kisült, kiégett legelőkön a jószág annyira legyengült, hogy szekéren kellett őket átvinni, mert a saját lábukon nem tudtak volna menni. ” (Bognár 1935). 

Az 1980-as évek újból erősen aszályosnak mutatkoznak. Az aszálykár különösen 1983-ban, de az Alföld egyes részein 1984-ben is tetemes volt. 

A legsúlyosabb aszály 1952-ben alakult ki (PA1=12,2), de az 1935. esztendő aszályossága is kiemelkedő mértékű volt (PAI=10,1). 

E két év mellett súlyos aszályt jelez az index 1931-ben, 1946-ban, 1947-ben, 1950-ben, 1962-ben, 1968-ban és 1983-ban. Ezekben az években a PAI értéke - 1968-at kivéve - legalább 7,5. 

Mérsékelten aszályosnak azokat az éveket minősíthettük, amelyeknél a PAl értéke az előbbieknél kisebb, de nagyobb a sokévi átlagnál, azaz 5,1-nél. Ezek az évek: 1932, 1934, 1943, 1945, 1958, 1960, 1961, 1963, 1964, 1967, 1971, 1973, 1976, 1984,1986 és 1987. 

A fentiekben föl nem sorolt 32 év (a vizsgált évek 56%-a) az Alföld egészét tekintve nem volt aszályos. 

Az aszályindex legkisebb értékei kifejezetten nedves, túlbő csapadékú és hűvös évekre utalnak. Ilyen volt pl. 1940, 1941, 1955, 1965, 1966, 1970, 1978 és 1980. Ezekben az években az Alföld egyes vidékein nagy területeket öntött el a belvíz. Belvízi elöntés természetesen más években is kialakult, sőt még aszályos évben is előfordult, pl. 1963, 1967 és 1971 koratavaszán. 

Elvégeztük az aszályindex 57 évi adatsorának trendvizsgálatát is. E szerint az aszályosság nagyon mérsékelt, alig észrevehető csökkenése mutatható ki, ami még nem jelenti az éghajlat stabilitásának megbomlását. Természetesen ez a tendencia a későbbiekben megváltozhat. A légkörre gyakorolt különféle emberi beavatkozások globális méretekben fölmelegedéshez és az aszályosság fokozódásához vezethetnek. Ha ez valóban így lesz, akkor az az Alföld aszályosságán is meg fog mutatkozni. 

Az 1983 óta tartó száraz időjárási periódus 1993-ban sem zárult le. Ennek az esztendőnek az aszálya, akárcsak az 1990. és az 1992. évi, az évszázad legsúlyosabb aszályai közé tartozik.

Rendkívülibb eseménynek számít az, hogy két olyan erős aszály, mint az 1992. és az 1993. évi, közvetlenül egymás után fordult elő. E két évre vonatkozó PAl-középérték 9,45 °C/100 mm. Ilyen magas kétéves átlagra még nem volt példa. Ennek előfordulási valószínűsége 1,5%, vagyis az átlagos visszatérési idő 66 év. 

Az 1983 óta tartó aszályos periódus immár 11 éves hosszúságú. A XX. században ez is rekordnak számít, mert hosszabb, mint az 1943-1952 közötti, eddig ismert legtartósabb (tíz éves) aszályos időszak.

Az aszályindex 1931-től rendelkezésre álló országos adatsorával végzett statisztikai vizsgálat azt igazolja, hogy a 2003. évihez hasonló erősségű aszály Magyarországon átlagosan 30 évenként fordul elő, tehát az idén valóban rendkívüli aszály zajlott le. Ha a csapadék-szegénység júliusban nem szakadt volna meg, akkor a 2003. évi aszály minden idők legsúlyosabb magyarországi aszályához, a katasztrofális következményekkel járó 1863. évi aszályhoz lett volna hasonló. 

https://library.hungaricana.hu/hu/view/VizugyiKonyvek_179/?pg=360&layout=s