Klíma: A film
A dokumentumfilm polemikus álláspontot képvisel: azt állítja, hogy nincs bizonyítható „klímavészhelyzet”, és az emberi szén-dioxid-kibocsátás szerepét a közbeszéd, a politika és a tudományos intézményrendszer jelentősen eltúlozza. A film szerint a klímariadalom egy eredetileg marginális környezetvédelmi elképzelésből világméretű, önfenntartó gazdasági és politikai rendszerré fejlődött, amely kutatási támogatásokból, állami szabályozásból, zöldipari beruházásokból és intézményi érdekekből táplálkozik.
A megszólaló tudósok elutasítják azt az elképzelést, hogy a klímatudomány véglegesen lezárt, konszenzussal eldöntött kérdés lenne. Azzal érvelnek, hogy a tudomány természetéhez hozzátartozik a bizonytalanság, a vita és az elméletek folyamatos ellenőrzése. A film szerint a szkeptikus kutatókat gyakran „klímatagadónak” vagy tudományellenesnek bélyegzik, miközben több megszólaló jelentős tudományos múlttal, egyetemi pozícióval, kormányzati tanácsadói tapasztalattal vagy IPCC-közreműködéssel rendelkezik. Állításuk szerint nem az éghajlat változását tagadják, hanem azt vitatják, hogy a jelenlegi változások példátlanok, katasztrofálisak és túlnyomórészt az emberi CO₂-kibocsátás következményei.
A film hosszú földtörténeti időskálán vizsgálja a hőmérsékletet. Üledékrétegekre, tengeri fúrásmintákra, cseppkövekre, fosszíliákra és más klímaproxikra hivatkozva azt állítja, hogy a Föld az elmúlt több százmillió év nagy részében lényegesen melegebb volt a mainál. A jelenlegi korszakot egy hosszú, körülbelül ötvenmillió éve tartó lehűlési folyamat végének, geológiai értelemben jégkorszaknak nevezi. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy a mai hőmérséklet nem tekinthető földtörténetileg rendkívülinek, és a melegebb időszakok önmagukban nem jelentették az élet vagy az emlősök pusztulását.
A közelebbi múltban a film a holocén klímaoptimumot, a római és középkori meleg időszakokat, valamint a kis jégkorszakot emeli ki. Értelmezése szerint az elmúlt néhány évszázad mérsékelt felmelegedése részben a kis jégkorszakból való természetes kilábalás. A közép-angliai hosszú hőmérsékleti adatsort úgy mutatja be, mint amely körülbelül egy Celsius-fokos, fokozatos emelkedést jelez, de nem támaszt alá rendkívüli vagy hirtelen változást. A film azt is hangsúlyozza, hogy az éves és helyi hőmérsékleti ingadozások ennél jóval nagyobbak lehetnek.
A hivatalos felszíni hőmérsékleti adatsorokkal kapcsolatban a film az urbanizáció torzító hatását hangsúlyozza. A városi hőszigethatás miatt a sűrűn beépített területek több fokkal melegebbek lehetnek környezetüknél, és számos egykor vidéki meteorológiai állomást idővel utak, épületek, parkolók és ipari létesítmények vettek körül. A bemutatott kutatók szerint a kizárólag gondosan kiválasztott vidéki állomásokból összeállított adatsor kisebb felmelegedést mutat: emelkedést a huszadik század első felében, lehűlést az 1940-es és 1970-es évek között, majd mérsékelt újbóli melegedést. A film szerint a tengeri, műholdas, meteorológiai ballonos és egyes fagyűrűs adatok is közelebb állnak ehhez a ciklikus mintázathoz, mint a hivatalos szárazföldi átlagokhoz.
A szén-dioxidról a film azt állítja, hogy a mai, valamivel négyszáz ppm feletti koncentráció földtörténeti összehasonlításban alacsony. Korábbi korszakokban a CO₂ szintje több ezer ppm is lehetett, miközben az élet és a növényzet virágzott. A gázt a növények számára nélkülözhetetlen tápanyagként mutatja be, és kiemeli, hogy a legutóbbi eljegesedés idején a koncentráció megközelítette azt az alsó határt, amely alatt a fotoszintézis súlyosan károsodhatna.
A jégmagokban megfigyelhető hőmérséklet–CO₂ kapcsolatot a film úgy értelmezi, hogy a hőmérséklet változása gyakran megelőzi a szén-dioxidét. Eszerint a felmelegedő óceánok később több CO₂-t bocsátanak ki, lehűléskor pedig többet nyelnek el, ezért a korreláció önmagában nem bizonyítja, hogy a CO₂ indította el a változást. A modern időszakra vonatkozóan a film azzal érvel, hogy a felmelegedés jelentős része az ipari kibocsátás gyors növekedése előtt történt, míg 1940 után a növekvő kibocsátás több évtizedes lehűléssel esett egybe. A megszólalók szerint a klímamodellek többsége az 1979 óta megfigyeltnél gyorsabb felmelegedést számított, ezért azok túlérzékenyek a CO₂ hatására, és nem képesek pontosan leírni a természetes változékonyságot.
Alternatív éghajlati hajtóerőként a film elsősorban a felhőzetet, a Nap aktivitását és a kozmikus sugárzást tárgyalja. A világos felhők nagy mennyiségű napsugárzást vernek vissza az űrbe, ezért már kisebb felhőzetváltozás is jelentősen befolyásolhatja a hőmérsékletet. A bemutatott elmélet szerint a szupernóvákból származó kozmikus részecskék elősegítik a felhőképződést, míg az aktívabb Nap erősebb napszele csökkenti a Földet elérő kozmikus sugárzás mennyiségét. Ez kevesebb fényvisszaverő felhőhöz és melegebb felszínhez vezethet. A film szerint a földtörténeti hőmérsékletváltozások, a Naprendszer galaktikus mozgása és a naptevékenység között erősebb kapcsolat figyelhető meg, mint a CO₂ és a hőmérséklet között.
A szélsőséges időjárási eseményekkel kapcsolatban a film azt állítja, hogy a rendelkezésre álló adatok nem mutatnak egyértelmű globális romlást. Az amerikai hőhullámoknál az 1930-as éveket nevezi kiugró időszaknak, a hőmérsékleti átlagok emelkedését pedig inkább az éjszakai és téli minimumok enyhülésével, nem a csúcshőmérsékletek növekedésével magyarázza. Bemutatott adatsorai szerint a világ erdőtüzek által érintett területe csökkent, a hurrikánoknál nincs világos hosszú távú növekedés, az antarktiszi hőmérséklet és a globális aszályok pedig nem mutatnak vészhelyzetre utaló trendet. A film ebből azt a következtetést vonja le, hogy az egyes időjárási katasztrófák automatikus összekapcsolása az emberi eredetű klímaváltozással inkább kommunikációs gyakorlat, mint bizonyított oksági kapcsolat.
A dokumentumfilm második fele a klímapolitika intézményi és gazdasági hátterét bírálja. Állítása szerint az 1980-as évektől gyorsan növekvő állami kutatási támogatások arra ösztönözték az egyetemeket és kutatóintézeteket, hogy egyre több témát kapcsoljanak a klímaváltozáshoz. Mivel a finanszírozás problémák feltárására és a veszélyek vizsgálatára irányul, a rendszerben érdekelteknek kevés ösztönzésük van annak kimondására, hogy a probléma kisebb a feltételezettnél. Ehhez társultak a megújulóenergia-ipar, a fenntarthatósági tanácsadás, az ESG, a karbonpiacok, a szabályozási megfelelés és más klímával kapcsolatos szakmák. A film szerint így hatalmas iparág alakult ki, amelynek munkahelyei, támogatásai és intézményei a klímaválság fennmaradásától függnek.
A megszólalók arról számolnak be, hogy a természetes klímahatásokat vagy a hivatalos értelmezést megkérdőjelező kutatásokat nehezebb finanszírozni és publikálni. A szkeptikus álláspont szerint a tudományos konszenzus részben úgy jön létre, hogy az ellenvéleményt képviselőket kizárják a támogatásokból, folyóiratokból, konferenciákból és egyetemi pozíciókból, majd a megmaradt közösség egyetértését a vita lezártságának bizonyítékaként mutatják be. A film ezt a szabad tudományos kutatás, a nyílt vita és a véleményszabadság elleni támadásként értékeli.
Politikai szempontból a film szerint a klímavészhelyzet eszméje lehetőséget biztosít az állami és nemzetközi hatalom kiterjesztésére. Mivel szinte minden emberi tevékenység energiafelhasználással vagy kibocsátással jár, a klímavédelemre hivatkozva szabályozható az utazás, a közlekedés, a fűtés, az étkezés, a fogyasztás és az ipari termelés. A dokumentumfilm ezt a szabadpiaci kapitalizmussal és a tömegfogyasztással szembeni politikai-ideológiai mozgalomnak tekinti, amely nem a termelés elégtelenségét, hanem annak sikerét és a tömegek számára elérhető jólétet kifogásolja.
Külön hangsúlyt kap a fejlődő világ helyzete. A film kenyai példákon keresztül azt állítja, hogy a szegényebb országoknak olcsó és megbízható energiára, műtrágyára, gépesített mezőgazdaságra, közlekedési és hűtési infrastruktúrára, műanyag csomagolásra, víztisztításra és villamosításra van szükségük. Ezek jelenleg nagyrészt fosszilis energiára támaszkodnak. A nyugati dekarbonizációs követelményeket ezért a film olyan politikának mutatja be, amely megakadályozhatja Afrikát és más fejlődő régiókat abban, hogy ugyanazon ipari fejlődési utat járják be, amely a gazdag országok jólétét létrehozta.
A film végső következtetése szerint a klímavészhelyzet narratívája tudományos bizonytalanságokat leegyszerűsítő, intézményi önérdekkel és politikai hatalmi törekvésekkel megerősített rendszer. A megszólalók nem vitatják, hogy az éghajlat folyamatosan változik, de azt állítják, hogy a jelenlegi változások nem példátlanok, a CO₂ nem bizonyítottan a klímarendszer meghatározó szabályozója, a szélsőséges időjárás nem mutat általános válságtrendeket, és a kibocsátáscsökkentő politikák aránytalanul veszélyeztetik az egyéni szabadságot, az ipari termelést, a megfizethető energiát és különösen a szegényebb társadalmak fejlődési lehetőségeit.