Az 1540-es európai megaszárazság

Röviden: 1540 bizonyíthatóan az elmúlt fél évezred egyik legszélsőségesebb nyugat- és közép-európai száraz, forró éve volt. Nem pusztán egy hőhullámról beszélünk, hanem nagyjából februártól decemberig tartó, több évszakos meteorológiai, talajnedvességi és vízrajzi aszályról.

Ami vitatott, az nem elsősorban az esemény létezése, hanem:

• valóban egész Európára kiterjedt-e;

• pontosan mennyivel volt szárazabb és melegebb a modern rekordoknál;

• meghaladta-e a 2003-as nyár átlaghőmérsékletét;

• és mekkora emberveszteséget okozott.

Miért „megaszárazság”?

A kifejezés kissé rendhagyó. A paleoklimatológiában a megadrought általában több évig vagy évtizedig tartó szárazságot jelent. Az 1540-es kutatás szerzői maguk is elismerték ezt, de a körülbelül 11 hónapos tartam, a több évszakon át fennmaradó vízhiány és a 2–3 millió km²-ről összegyűjtött forrásanyag miatt használták a „Megadrought” elnevezést. Pfister és munkatársai válasza a terminológiai vitára.

Pontosabban tehát: rendkívüli, több évszakos európai aszály, nem pedig klasszikus, több évtizedes megaszárazság.

Az esemény időbeli menete

1539 ősze–tele

A baj Dél-Európa egy részén már 1539 őszén elkezdődött.

• Spanyolországban 1539 októberében esőért tartottak könyörgő körmeneteket.

• Észak-Itáliában egyes krónikák szerint 1539 novemberétől 1540 áprilisának közepéig nem esett érdemi eső.

• Az észak-itáliai telet egy korabeli forrás „júliusihoz hasonlónak” nevezte.

Ez különösen fontos, mert a téli csapadék tölti fel a talajvíz- és felszín alatti vízkészleteket. Az 1540-es nyár tehát már eleve vízhiányos állapotból indult. Wetter és munkatársai alapvizsgálata.

1540 február–május

Elzászból, Svájcból, Dél-Németországból és Észak-Itáliából meleg, napos, szokatlanul száraz időt jegyeztek fel.

Hans Stolz guebwilleri szőlősgazda és városi tisztségviselő szerint:

• február meleg és száraz volt;

• március elején rövid ideig esett;

• áprilisban sem hó, sem számottevő eső nem hullott;

• május szinte végig napos és száraz maradt.

A növények fejlődése hetekkel előreszaladt. Svájci feljegyzések szerint a cseresznyék, a szőlővirágzás és a gabonaérések a szokásosnál rendkívül korábban következtek be.

Június–július

Júniusban néhol volt néhány gyenge eső, de ezek nem pótolták a hiányt. Júliusra a talaj nagyrészt kiszáradt.

A krónikák ekkor már rendszeresen említenek:

• „rettenetes”, „perzselő” hőséget;

• kiszáradó kutakat és forrásokat;

• lehulló faleveleket;

• kiégett kerteket és réteket;

• állatitatási nehézségeket;

• erdő- és településtüzeket.

A hőség csúcspontját valószínűleg július végére–augusztus elejére lehet tenni.

Augusztus

Németország egyes részein augusztus közepén rövid, heves esőzések és helyi árvizek szakították meg a hőséget. Ez azonban nem egész Európára terjedt ki. Svájcban és Elzászban csak néhány gyenge, 2–3 napos esőszakaszról számoltak be, majd folytatódott a szárazság.

Ulm krónikása szerint augusztus elején a fák levelei elhervadtak és lehullottak, mintha már késő ősz lett volna.

Szeptember–december

A száraz idő nem ért véget a nyárral.

Heinrich Bullinger zürichi reformátor azt állította, hogy február és szeptember 29. között egyszer sem esett egy teljes nappalon vagy éjszakán át. Fridolin Ryff bázeli krónikás nyár eleje és november vége között mindössze három rövid és gyenge esőszakaszt jegyzett fel.

Októbertől decemberig több nyugat- és közép-európai forrás napos, enyhe, „áprilisi” időről számol be, helyenként hó és komolyabb fagy nélkül. A száraz idő tehát gyakorlatilag az év végéig kitartott.

Hogyan lehet mindezt műszerek nélkül rekonstruálni?

Az 1540-es évből természetesen nincsenek szabványos hőmérő- vagy csapadékmérések. A kutatók több, egymástól független forrástípust vetettek össze.

Írott időjárási feljegyzések

Több mint 300 korabeli vagy közel korabeli dokumentumot gyűjtöttek össze 17 mai ország területéről:

• krónikákat;

• naplókat;

• városi számadásokat;

• hatósági intézkedéseket;

• esőért tartott körmenetek feljegyzéseit;

• malmok, hajózás és terményárak adatait;

• szüret- és aratási időpontokat.

Különösen értékes Marcin Biem krakkói egyetemi teológus és rektor időjárási naplója, valamint a svájci és elzászi napi-közeli feljegyzések. A dátumokat szükség esetén a Julián-naptárból átszámították; a 16. században ez körülbelül tíznapos eltérést jelent.

Csapadékos napok

A krónikások sokszor pontosan feljegyezték az esős napokat vagy az esőszakaszok kezdetét és végét. A kutatók ezeket modern svájci és krakkói mérőállomások adataival kalibrálták, majd statisztikai modell segítségével becsülték meg a valószínű csapadékmennyiséget.

Ez nem mérés, hanem valószínűségi rekonstrukció. Erőssége, hogy több, egymástól független megfigyelő ugyanazt az időjárási mintát írta le.

Növényi fenológia

A szőlő-, gabona- és gyümölcsszüret dátumai a tavaszi–nyár eleji hőmérséklet közvetett jelzői. Minél melegebb az április–július, általában annál korábban következik be az érés.

A módszernek azonban korlátja van: extrém aszályban az érett szőlőszemek összeaszalódhatnak, így a gazdák esőre várva késleltethetik a szüretet. Vagyis éppen a legszélsőségesebb év torzíthatja a hőmérsékleti jelzőt.

Vízállások és vízhasználat

Különösen erős bizonyítékot jelentenek azok a leírások, amelyekből folyóvízhozam, hajóterhelés vagy tóvízállás becsülhető:

• hol lehetett átgázolni a folyón;

• mekkora rakománnyal közlekedtek a hajók;

• előbukkant-e a meder;

• leálltak-e a malmok;

• kiszáradtak-e korábban megbízhatónak tartott kutak.

A legfontosabb számok – és helyes értelmezésük

• A svájci rekonstrukcióban az éves csapadékos napok száma 81%-kal maradt el a 20. századi átlagtól, és 40%-kal az 1864 utáni legszárazabb év értéke alatt volt. Fontos: januárra nem volt adat, ezért arra átlagos tíz csapadékos napot feltételeztek.

• A kumulált hiány Nyugat- és Közép-Európa vizsgált térségeiben körülbelül 90–95 csapadékos nap volt az akkori kutatás 20. századi viszonyításához képest.

• A Cseh-medencére készült rekonstrukció több mint 270 milliméteres éves csapadékhiányt becsült az 1961–1990-es átlaghoz viszonyítva.

• Krakkóban az 1540-es nyarat későbbi értékelés mindössze 13 csapadékos nappal, „nagyon forró, rendkívül száraz” nyárként osztályozta.

• A Rajna és az Elba egyes szakaszain a leírásokból visszaszámított vízhozam a szokásos nyári féléves vízhozam mintegy 10%-ára, vagyis körülbelül 90%-os hiányra eshetett vissza. Ez becslés, nem korabeli vízmérceadat.

Ezek a számok nem alkalmazhatók automatikusan egész Európára. Leginkább Svájcra, a Rajna vidékére, a Cseh-medencére és a jól dokumentált közép-európai területekre megbízhatók.

Mekkora területet érintett?

A legerősebb és legösszefüggőbb bizonyítékok az alábbi térségekből származnak:

• Kelet-Franciaország és Elzász;

• Svájc;

• Dél- és Közép-Németország;

• Csehország, Morvaország és Szilézia;

• Észak-Itália;

• Németalföld;

• Ausztria;

• Lengyelország egy része;

• Dél-Anglia;

• Erdély.

A szárazság nem érintette egyformán az egész kontinenst. Nyugat-Oroszországban éppen hideg, csapadékos időről, árvizekről és elfagyó gabonáról írtak. Délkelet-Finnország faévgyűrűi szintén csapadékos évet jeleznek.

A legvalószínűbb légköri helyzet egy tartós, délnyugat–északkeleti irányú magasnyomású gerinc lehetett, kapcsolatban az Azori-magasnyomással. Ez elterelte az atlanti ciklonokat Nyugat- és Közép-Európától, miközben a rendszer keleti oldalán hűvös, nedves idő maradhatott.

Mi fokozta ennyire a hőséget?

A döntő folyamat a talajnedvesség–hőmérséklet visszacsatolás lehetett.

Normális esetben a napsugárzás energiájának jelentős része párologtatásra fordítódik. Amikor a talaj kiszárad:

1. csökken a párolgás;

2. több energia melegíti közvetlenül a talajt és a levegőt;

3. a magasabb hőmérséklet további vizet von el;

4. a kiszáradt talaj hónapokon keresztül „megjegyzi” a vízhiányt.

Az 1539–1540-es száraz tél és tavasz ezért nemcsak vízhiányt okozott, hanem előkészítette a rendkívüli nyári hőséget is.

Az eredeti 2014-es tanulmány hat akkori CMIP5 klímamodellben sem talált hasonlóan száraz tavasz–nyár–ősz sorozatot. Ez nem jelenti azt, hogy a jelenség fizikailag lehetetlen; inkább azt, hogy vagy rendkívül ritka, vagy az akkori modellek és modellfuttatások nem tudták jól előállítani.

Milyen meleg lehetett?

Itt kezdődik a komolyabb tudományos vita.

A korai svájci szőlő- és gabonaadatok alapján készült rekonstrukció április–júliusra 4,7–6,8 °C-os pozitív anomáliát becsült, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy 1540 tavasza és nyár eleje Svájcban melegebb lehetett 2003 azonos időszakánál. Wetter és Pfister 2013-as tanulmánya.

Az augusztus eleji maximumokra vonatkozó 40 °C feletti állítás nem mérés. A talaj teljes kiszáradásából, növényi károkból, tűzviszonyokból és modern analógiákból levezetett becslés. Fizikailag lehetséges, de közvetlenül nem igazolható.

Egy későbbi, óvatosabb modellezés szerint:

• közepes bizonyossággal 1540 nyári átlag- és maximumhőmérséklete meghaladta az 1966–2015-ös átlagot;

• 40–70% lehetett annak esélye, hogy a legforróbb nap meghaladta a 2003-as maximumot;

• viszont legfeljebb körülbelül 20%, a központi számításokban csak 5–10% volt annak valószínűsége, hogy a teljes 1540-es nyári átlag melegebb volt 2003-nál. Orth és munkatársai, 2016.

A legjobb megfogalmazás tehát:

1540-ben lehettek 2003-nál forróbb csúcsnapok és szélsőségesebb tavaszi–nyár eleji időszakok, de nem bizonyítható, hogy a teljes közép-európai nyári átlag meghaladta 2003-at.

A vízrajzi összeomlás

Ez az esemény legerősebben dokumentált része.

• A Bodeni-tó késő nyári vízállása annyira lesüllyedt, hogy mederrészek kerültek szárazra, Lindau szigete pedig száraz vagy sekély medren át megközelíthetővé vált. Késő nyáron ez sokkal szokatlanabb, mint télen, mert az alpesi hóolvadásnak és nyári csapadéknak ekkor magasan kellene tartania a vízszintet.

• A Rajna, az Elba és a Szajna egyes helyeken gázolhatóvá vált.

• Németalföldön a Lys, Schelde, Maas és Rajna rendkívül alacsony vízállását jegyezték fel.

• A Pó hajózása leállt; ősszel is száraz mederszakaszokról írtak, pedig ez ott rendszerint csapadékos időszak.

• Dél-Angliában annyira alacsony lett a Temze vízállása, hogy a sós víz a London Bridge-nél a szokásosnál feljebb hatolhatott.

• Sok patak, tó, halastó, kút és forrás kiszáradt, köztük olyanok is, amelyekről azt tartották, hogy soha nem apadnak el.

• Luzern kantonban egy kiszáradt folyómederben másfél méternél mélyebbre ástak, de nem találtak vizet.

Talaj, növényzet és állatvilág

A források lábfejnyi szélességű talajrepedéseket írnak le. A kertek, hüvelyesek, répafélék, tavaszi gabonák és rétek sok térségben súlyos károkat szenvedtek.

A mezőgazdasági kép azonban nem egységes:

• a széna- és takarmánytermés sokfelé összeomlott;

• a zöldségek és tavaszi vetések érzékenyen reagáltak;

• egyes gabonaterméseket rossznak, másokat közepesnek vagy jónak írtak le;

• a mélyebb gyökerű, korábban beérett téli gabona több térségben viszonylag jól teljesített;

• a szőlőtermés sok helyen bőséges és jó minőségű volt, máshol viszont a szemek a tőkén összeaszalódtak.

A 2026-ban közzétett hosszú bortermési adatsor valóban kiemelkedő svájci termést jelez 1540-re, de arra is figyelmeztet, hogy a termésmennyiség önmagában nem egyszerű hőmérő: az előző évi időjárás, a tavaszi fagyok, a fajta és a szőlőterület változása is számít. A közép-európai bortermési rekonstrukció.

Az állattenyésztést valószínűleg súlyosabban érintette az aszály, mint a gabonatermesztést:

• messzire kellett hajtani az állatokat vízért;

• elpusztultak szomjúság, éhezés vagy hőterhelés miatt;

• megdrágult a széna, a tej és a tejtermék;

• valószínűleg sok állatot idő előtt levágtak.

Malmok, kenyér és hajózás

A vízhiány a korabeli energiaellátást is megbénította, mert az őrlés és sok ipari művelet vízimalmokra támaszkodott.

• A kiszáradó patakok miatt leálltak a gabona- és kalapácsmalmok.

• Helyenként lóval hajtott vagy kézi malmokra tértek át.

• Még megfelelő gabonatermés mellett is megdrágulhatott a liszt és a kenyér, mert nem volt elegendő őrlőkapacitás.

• A folyami áruszállítás korlátozottá vagy lehetetlenné vált.

• A Rajna felső szakaszán a hajók a szokásos rakomány kevesebb mint felét tudták szállítani; egyes árukat szárazföldre kellett átrakni.

Lengyelország azonban jó példa arra, hogy a látványos helyi károk nem feltétlenül jelentettek országos gazdasági összeomlást. Az adó-, ár-, termény- és hajózási adatok szerint a lengyel gabonagazdaság a legtöbb 1530-as évekbeli aszályt jól átvészelte. 1540–1541-ben ugyan visszaesett a hajózás, de nem látszik évtizedes agrárválság vagy általános árrobbanás. A lengyel gazdasági vizsgálat.

Tüzek és a „Mordbrennerjahr”

A szárazság idején sok erdő-, tőzeg-, falu- és várostüzet jegyeztek fel. Luzernben és a mintegy 900 kilométerre fekvő Krakkóban egyaránt vöröses, halvány napkorongról és füsttel telt levegőről írtak.

Egy német várostűz-adatbázis szerint 1540-ben több békeidőbeli várostűz történt német területen, mint a vizsgált közel ezeréves időszak bármely más békeévében.

A reformáció vallási és politikai légkörében sokan nem időjárási okot, hanem szervezett gyújtogatást sejtettek. Koldusokat, vándorokat és vallási ellenfeleket vádoltak meg; az állítólagos Mordbrennerek, „gyilkos gyújtogatók” elleni félelem valóságos társadalmi paranoiává vált. Einbeck városának nagy része is ekkor égett le. Pfister tanulmánya a tűzvészekről és a gyújtogató-pánikról.

Ezt sem szabad egész Európára automatikusan kiterjeszteni. A lengyel királyi adómentességi iratokban például 1540-hez csak öt tűzkárt kötöttek, és a tűzesetek súlyossága nem volt kiugró. A várostüzek kialakulásában a nyílt láng használata, a sűrű faépítészet és különösen a szél sokszor fontosabb közvetlen tényező volt, mint maga a szárazság.

Betegségek és halálozás

A leginkább hihető egészségügyi következmény nem feltétlenül a közvetlen hőhalál, hanem az ivóvíz romlása volt.

• A sekély, felmelegedő kutak könnyen szennyeződtek.

• A folyók vize helyenként zölddé, állottá és használhatatlanná vált.

• Gentből és Elzászból sok megbetegedést és késő nyári–őszi halálozást jegyeztek fel, valószínűleg vérhasszerű bélfertőzésekkel kapcsolatban.

• Az angol krónikák lázas betegségekről, „fluxokról”, emésztőszervi járványokról és valamennyi pestisről írnak.

• Angliában VIII. Henrik esőért tartandó könyörgésekre és körmenetekre szólította fel az egyházat. Kathleen Pribyl angliai aszályvizsgálata.

Megbízható európai halálozási összesítés nincs. Az interneten sokszor említett „800 000 halott” nem korabeli számlálás: egy későbbi, másik forró év francia járványhalálozásának arányát vetítették vissza egy becsült 1540-es népességre. Ez legfeljebb gondolatkísérlet, nem történeti tény. Ugyanezért az „egymillió áldozat” állítást sem lehet bizonyítottnak tekinteni.

Biztosan volt regionális többlethalálozás; a kontinens egészére vonatkozó szám viszont ismeretlen.

Okozott-e általános éhínséget?

Nem.

Észak- és Közép-Itáliában, ahol a szárazság már 1539 őszén elkezdődött, komoly terméskiesésről, élelmiszerhiányról és elvándorlásról vannak adatok. Közép-Európában azonban:

• a téli gabona sok helyen kielégítő termést adott;

• a bortermés gyakran bőséges volt;

• a hiányok területileg eltértek;

• a kereskedelem részben pótolni tudta a regionális kieséseket;

• az évet nem követte több egymást követő, mindenütt rossz termésű év.

A 2020-as közép-európai összegzés ezért arra jutott, hogy a rossz termések, vízhiányok és tüzek ellenére nem mutatható ki egységes, több országra és több évre kiterjedő súlyos társadalmi összeomlás. Brázdil és munkatársai, 2020.

Magyarország és Erdély

A történelmi magyar területekről kevesebb és térben egyenetlenebb adat maradt fenn, mint Svájcból vagy Németországból. Ezért nem állítható, hogy a mai Magyarország teljes területét ugyanolyan súlyos aszály érte.

A biztosabb nyomok:

• Egy erdélyi naptárbejegyzés szerint az 1540. április 17-i napfogyatkozást nagy hőség követte, sok forrás kiszáradt, és erdőtüzek keletkeztek. A napfogyatkozás természetesen nem oka, csak időbeli jelölőpontja volt az eseménynek.

• Ambrus Somogyi történetíró forró nyárközépről számolt be.

• A brassói városi számadások nyári és őszi tűzeseteket említenek.

• Sopronban ugyanakkor a tizedadatok szerint jó szőlőtermés volt.

• A későbbi Lestár Gyulaffy azt állította, hogy a következő évek nagy sáskajárása Erdélyben már 1539-ben elkezdődött. Mivel ő csak 1557-ben született, ez nem szemtanúi adat, tehát óvatosan kezelendő.

A közép-európai csapadék-rekonstrukció az 1531–1540-es évtizedre Kelet-Ausztria, Szlovákia és Magyarország felé is csökkent nyári csapadékot mutat, míg a faévgyűrűs PDSI-rekonstrukció a térség egy részét jóval nedvesebbnek jelzi. Éppen ez az egyik fontos proxyellentmondás.

A közeli bécsi kórházi birtokok adatai szerint 1540-ben:

• a gabonaaratás volt a legkorábbi az 1523–1582 közötti vizsgált időszakban;

• a zab- és szőlőszüret nagyon korai, de nem abszolút rekordkorai volt;

• a szőlőszüret alapján 1540 „csak” a harmadik legmelegebb évnek tűnt a hatvanéves időszakban.

Ez arra utal, hogy a tavasz vége–nyár eleje lehetett különösen szélsőséges, míg a teljes nyári átlag kevésbé egyértelmű. Kiss Andrea bécsi aratási és szüreti vizsgálata.

Miért nem mutatják egyértelműen a faévgyűrűk?

Ez az 1540-es kutatás legérdekesebb vitája.

Ulf Büntgen és munkatársai kilenc európai faévgyűrű-adatsort vizsgáltak. Sok sorozat 1540-ben nem mutatott rendkívül gyenge növekedést; az alpesi késői pásztasűrűség alapján 1540 csak a 26. legmelegebb április–szeptember volt 1000 és 2005 között. Szerintük az eredeti tanulmány valószínűleg túlbecsülte az aszály egységességét és tartamát. Büntgen és munkatársai, 2015.

A másik kutatócsoport válasza:

• a faévgyűrű szélességét nem csak az adott év csapadéka befolyásolja;

• magashegyen a meleg elősegítheti a növekedést, miközben az alföldi fák szenvednek;

• az augusztusi esők egyes területeken újraindíthatták a növekedést;

• az aszály hatása egy évvel később is megjelenhet – valóban sok fenyőnél 1541-ben látható növekedési visszaesés.

A 2020-as szintézis érdekes középutat adott:

• dokumentumalapú cseh és közép-európai rekonstrukcióban 1531–1540 az elmúlt öt évszázad legszárazabb nyári évtizede;

• a faévgyűrű-alapú Old World Drought Atlas szerint viszont csak a kilencedik legszárazabb, a kiszáradt terület aránya alapján pedig a nyolcadik.

A 2024-es ModE-RA paleoreanalízis szintén erős közép-európai aszályt rekonstruált 1540-re. Ugyanakkor ebbe a rendszerbe a krónikás dokumentumadatokat is beépítették, tehát ez nem teljesen független megerősítés. ModE-RA paleoreanalízis.

És az éhségkövek?

A híres elbai éhségköveken nem ismert biztos, fennmaradt 1540-es évszám.

Ez nem azt jelenti, hogy az Elba 1540-ben nem volt rendkívül alacsony. A hungerstone-kutatás éppen arra mutat rá, hogy 1536 és 1616 között nagyjából nyolcvanéves hézag van a fennmaradt elbai alacsonyvíz-jelekben, holott 1540-ben és 1590-ben dokumentumok alapján szélsőséges minimum várható.

Ennek lehetséges okai:

• az akkori köveket később eltávolították vagy felrobbantották a hajóútból;

• a feliratok lekoptak;

• nem minden alacsony vízállást véstek kőbe;

• a ma ismert éhségkő-hagyomány csak töredékesen maradt fenn.

Vagyis az éhségkövek kiváló bizonyítékok, de nem teljes aszálykatalógusok. Az elbai éhségkövek hidrológiai vizsgálata.

Mi állítható különböző bizonyossággal?

Nagyon jól alátámasztott:

• 1540 rendkívül meleg és száraz volt Nyugat- és Közép-Európa nagy részén.

• A száraz idő több évszakon át, helyenként 1539 végétől 1540 végéig tartott.

• Szélsőségesen alacsony folyó- és tóvízállások alakultak ki.

• Kutak, források, patakok száradtak ki.

• Súlyos takarmányhiány, állatpusztulás, malom- és hajózási problémák következtek be.

• Sok erdő- és településtűz történt.

• A hatás erősen területi volt; Kelet-Európa egy része nedves és hűvös maradt.

Jól megalapozott, de modellből vagy leírásból becsült:

• 81%-kal kevesebb svájci csapadékos nap.

• 90–95 napos kumulált csapadékosnap-hiány.

• 90%-os Rajna- és Elba-vízhozamhiány.

• 270 milliméternél nagyobb cseh csapadékdeficit.

• 40 °C körüli vagy fölötti csúcshőmérsékletek.

Vitatott vagy nem bizonyítható:

• hogy 1540 egész Európa egységes aszálya volt;

• hogy mindenütt ez volt az elmúlt 500 év legszárazabb éve;

• hogy a teljes nyár melegebb volt 2003-nál;

• hogy általános európai éhínséget okozott;

• a 800 000 vagy egymillió halálos áldozat;

• hogy a várostüzek többségét közvetlenül az aszály okozta.

Végkövetkeztetés

Az 1540-es eseménynek biztosan helye van Európa tíz legjelentősebb történeti aszálya között, és az Alpok–Rajna–Cseh-medence térségében a több évszakos meteorológiai és vízrajzi súlyosság alapján akár az első helyre is pályázhat.

De a tudományosan védhető megfogalmazás nem az, hogy „kétséget kizáróan Európa legnagyobb szárazsága volt”, hanem ez:

1540 az elmúlt legalább ötszáz év egyik legszélsőségesebb és legjobban dokumentált európai hőség–aszály kombinációja volt; különlegességét elsősorban rendkívüli tartama, a felszíni és felszín alatti vizek összeomlása, valamint a nyugat- és közép-európai térbeli kiterjedése adta.